A betlehemi jászol fölött egy fénycsóvát húzó csillag látható minden festményen, az evangéliumokban ugyanis ott szerepel, hogy az égen feltűnt az „uralkodó születésére utaló” csillag. Sokan úgy gondolták, ez csak legenda, semmi köze a valósághoz. Csak az asztrológusok állították kétezer éven keresztül kitartóan, hogy igenis fontos égi jelenségek történtek Jézus születése idején.

A biblia-kutatók is ezt támasztják alá: rengeteg valós történelmi és csillagászati esemény szerepel a szent könyvben. Az első kérdés ezek után: mikor látszott az égen valami rendkívüli jelenség abban a korban? Vagyis mikor született Jézus?

Lukács evangéliumában találunk Jézus születésére egy pontosnak látszó adatot: e szerint akkor született, amidőn Augustus császár által elrendelt összeírás folyt, és amikor az ottani helytartó „Czirénius” volt. A Biblia leírásai és a valóságos történelem között nagyjából hét év különbség van: ezért feltehetően Jézus hét évvel korábban született, mint ahonnan a későbbi tudósok az időszámítást elkezdték.

Most már csak az a kérdés, hogy milyen égi látvány tűnt fel akkoriban, amit azonosítani lehetne a legendás betlehemi csillaggal.

A csillagot a napkeleti bölcsek még a hazájukban (azaz Jeruzsálemtől mintegy ezer kilométeres távolságban lévő Mezopotámiában) látták meg, és hetekig vándoroltak, mire Jeruzsálembe értek. Felmerült, hogy üstököst válhattak, hiszen annak van csóvája. Már az időszámítás kezdete előtti korokból is számos üstökös-leírás maradt ránk a Földközi tenger mellékén élő népek és a távol-keleti csillagászok krónikáiban.

De ezekben az években csak kr.e. 12-től találunk említést üstökösről; amelyet később Halley csillagászról neveztek el. Ez az időpont azonban túlságosan távol esik a születéstől. Nemrég kiszámították, hogy kr.e. 5-ben a Finsler üstökösnek is látszania kellett (bár erről egyetlen forrásmunka sem tesz említést.

Ami viszont az üstökös-elmélet ellen szól, hogy az üstököst mindig baljóslatú égi jelnek, szerencsétlenségek hírnökének tartották, hiszen már az alakja is véres kardra vagy tőrre emlékeztetett. Az üstökös jelezte a véres háborúkat, neves emberek halálának bekövetkeztét, de örömhírt, uralkodók vagy nagy emberek születését soha. Ezért a betlehemi csillag nem lehetett üstökös.

Nem is szupernova volt

Ritka égi jelenség a csillagászatban az úgynevezett nova-fellángolás. A régiek úgy vélték, hogy ilyenkor új csillag jelenik meg az égen (latinul ezért nevezték el novának, azaz újnak). A szupernova fellángolás valójában egy óriási égi katasztrófa: egy idős csillag hirtelen halála. Robbanásakor sok milliárdszorosra is növekedik, és még hosszú hetekig, hónapokig látható marad. Az utóbbi évezredben csak három szupernova-fellángolás tűnt fel: 1054-ben, 1572-ben és 1604-ben.

A gondosan vezetett ókori csillagászati krónikák viszont semmiféle fényes jelenségről nem emlékeznek meg kr.e. 134. és időszámítás szerint 173. között. Fényesebb égi jelenséget okozhat még bolygóegyüttállás is. Ilyen esetekben két vagy több bolygó igen közel kerül egymáshoz az égen. A bolygók általában a legfényesebb csillagok fényével is vetekednek, sőt azokat felül is múlják; két látszólag egymás mellé kerülő bolygó fénye tehát feltűnően nagy lehet.

Ilyen jelenség állt be például kr.e.2-ben, júniusban, amikor a legfényesebben ragyogó Vénusz és a Jupiter került közel egymáshoz, és egy páratlanul fényes csillaggá olvadt össze az égen. – Ez, és még két hasonló bolygóegyüttállás azonban Heródes halála után történt, így ezek a jelenségek nem jöhetnek szóba, mint betlehemi csillag.

Kepler számításai szerint kr.e. 7-ben a Jupiter és a Szaturnusz háromszor is együttállásba került az égen. Ez valóban rendkívüli égi jelenség, mert utána már csak 1603-ban volt, és majd 2238-ban lesz. Kepler azt is kiszámolta, hogy a két bolygó nagy találkozója i.e. 7-ben a Halak csillagképében történt. Számításait az újkorban is elvégezték. Ekkor kiderült, hogy kr.e. 7-ben június elején, szeptember végén és december első felében volt olyan együttállás, ami során már szinte egyetlen nagyon fényes csillagnak tűntek. És decemberben még a Mars is csatlakozott a két óriásbolygóhoz.

Ha az ókori keleti emberek szemével nézzük a jelenségeket, akkor szinte biztos, hogy ez a bolygótalálkozás volt a Betlehemi csillag. A napkeleti bölcsek – akiket a Bibliában a Máté evangélium eredeti görög szövege mágusként említ – akkor olyan papok voltak, akik csillagjóslással is foglalkoztak. Ezek a nyilván babiloniai csillagász-papok valószínűleg Marduk isten papságához tartoztak. Marduk bolygója a Jupiter volt, így papjait különösen érdekelhette a Jupiter együttállása más bolygókkal.

A jelenség magyarázatát az asztrológia tételei adták meg: a Jupiter ugyanis a legfőbb hatalom jelképe, királyi csillag volt. A Szaturnusz bolygó a zsidó nép szünnapja, a szombati nap és általánosítva: a zsidó nép bolygója volt. A Nap látszó évi pályája mentén húzódó állatövi csillagképek közül a Halak a Babilóniából nézve nyugat felé eső tengerparti, halász népek országait, ez esetben a zsidók lakhelyét jelentette. A Halak különben – az asztrológia szerint – a születéssel összefüggésben álló csillagkép.

A régi keleti asztrológusok – pap-csillagászok–-, de a tanultabb köznapi emberek előtt is a Jupiter és a Szaturnusz háromszoros – legnagyobb – együttállása a Halak csillagképben nem jelenthetett mást, mint hogy megszületett a zsidók királya. A Mars bolygó, a véres háborúk istenének jelképe még e király hadvezéri szerepét is kilátásba helyzete: ő lesz az, aki megszabadítja a zsidókat a gyűlölt római iga alól.

A jóslat miatt következett be a Bibliában leírt kegyetlen gyermekgyilkosság-sorozat is. A Máté evangélium leírásával jól összhangba hozható a bolygóegyüttállás. Valószínű, hogy az események leírói, akik évtizedekkel Jézus kora után éltek, még világosan tudták értelmezni az égi jelenségeket az asztrológiai jelenségek ismeretében. Később e tanok feledésbe merültek és a végleges evangéliumi szövegben már csak egy „csillag” maradt.

FORRÁS:Astronet