A CSILLAGOKRÓL

   Csillag – saját gravitációja által összetartott égitest, amelynek sugárzását a magas belső hőmérséklet hatására kialakuló nukleárisreakciókban felsza­ba­duló energia biztosítja.

A mi csillagunk, a Nap, tulajdonságait tekintve át­la­gos csillag. Azokat az égitesteket is csillagoknak tekintik, amelyekben még vagy már nem zajlanak magreakciók. A csil­lag­fej­lődés során ugyanis a csil­lag­kö­zi anyagból sűrűsödéssel kialakuló előcsillag az összehúzódás közben fel­me­legszik, s ettől sugároz. Amikor a belseje néhány millió fokosra hevül, be­in­dul­nak az energiatermelő magreakciók. Előbb a hidrogén alakul át hé­li­um­má, majd a nagyobb rendszámú kémiai elemek is felépülnek a csillag mag­já­ban. A magreakciók megszűntével a csillag fehér törpévé vagy neutroncsillaggá zsugorodik, de a legnagyobb kezdeti tömegű csillagok fekete lyukakká zu­han­nak össze.

A csillag meghatározó tulajdonsága a kezdeti tömege. Ez, valamint a kezdeti kémiai összetétel (a nehezebb elemek aránya a H és He mellett) egyértelműen megszabja a csillag további sorsát, vagyis a hőmérséklet, a mé­ret és a kémiai összetétel időbeli változását. Egy csillag tömege a 0,08–100 naptömeg tartományba eshet. Az alsó határnál kisebb tömegű égitest barna törpe vagy sokkal kisebb tömeg esetén bolygó. A felső határnál több anyagot tartalmazó csillag gyorsan ledobja külső rétegeit, hogy stabilitását megőrizze. A csillagok között nagyon gyakoriak a kettőscsillagok és a változócsillagok.

       A Csillagköd vagy nebula porból, gázból és plazmából álló csillagközi felhő. A csillagköd kifejezést kezdetben az összes mélyég-objektumra alkalmazták, még a Tejútrendszeren kívüli galaxisokra is, például az Androméda-galaxist gyakran nevezik a köznyelvben Androméda  ködnek.   

 A csillagködöket a megvilágításuk módja szerint csoportosítják:

•    A diffúz nebulák világító csillagködök.

•    Az emissziós ködök ionizált gázokból állnak, ezért a   köd anyaga világít. A leggyakoribb emissziós ködök a H II régiók és a planetáris ködök.

•   A reflexiós ködök anyaga a közeli csillagok fényét tükrözi vissza, jó példa erre a Plejádok körül látható NGC 1435 jelű reflexiós köd.

•   A planetáris ködök haldokló csillagok körül kialakult gázburkok, amelyek az ionizált anyaguk miatt világítanak.

•   A szupernóva-maradványok általában nagy sebeséggel távolodnak a szülőcsillaguktól és a lassabb csillagközi anyaggal törtánő ütközés következtében felforrósodnak, világítani kezdenek.

•   A sötét ködök csak akkor érzékelhetők amikor más csillagokat vagy világító ködöket takarnak el. Jellegzetes sötét köd a Lófej-köd az Orion csillagképben, vagy a Szeneszsák a Dél Keresztje csillagképben.                                                                       

•   Nyilthalmazok És Gömbhalmazok

•   A halmazok csillagokból álló csoportosulások, melyeknek tagjai erősebb gravitációs kapcsolatban állnak egymással, mint a környező mezőcsillagokkal. A nyílthalmazok tagjai szabálytalanul és szétszórtan, míg a gömbhalmazok tagjai gömbszimmetrikusan és a középpontjaik felé egyre sűrűsödve helyezkednek el. A nyílthalmazok általában a galaxisunk fősíkja mentén helyezkednek el, míg a gömbhalmazok a galaxis síkján kívül, a halóban találhatók. 

A nyílthalmazokat három különböző módon lehet csoportosítani:

A csillagok sűrűsége szerint

•   erős csillagkoncentráció
•  gyengébb, de még jól észrevehető csillagkoncentráció
• feltűnő csillagkoncentráció nélküli, de a háttércsillagok közül még kiemelkedő halmaz
•véletlenszerű csillagszámnövekedés benyomását keltő halmaz

A csillagok száma szerint

•szegény (poor): 50-nél kevesebb csillagot tartalmaz
•átlagos (moderately): 50 és 100 közötti számú csillag
•gazdag (rich): 100-nál több csillagot tartalmazó halmaz
A csillagok fényessége szerint

•nagyjából egyforma fényességű csillagokat tartalmaz
•egy szélesebb fényességtartományon belül egyenletesen oszlanak el a csillagok
•egyaránt tartalmaz nagyon fényes és nagyon halvány csillagokat is
Ezen kívül a nyílthalmazoknak van még egy kevésbé ismert csoportja: a mozgási halmaz

A mozgási halmaz

•Laza felépítésű, viszonylag közel fekvő nyílthalmazok.
•a térbeli mozgásuk a meghatározható
Ennek alapján tagjaik, valamint a mezőcsillagok szétválasztása elvégezhető. Legjellemzőbb képviselője az UMa mozgási halmaz. (d~150pc, n~120, a Nap a belsejében van anélkül, hogy tagja lenne) Ilyen halmaz még például a Plejádok, a Hyadok, az Orion-, a Perseus-, a Skorpió-Kentaur- vagy a Herkules-áramlat

     A Gömbhalmazok  csillagok gömb alakú csoportja, amely 10 000-től 50 millióig terjedő számú tagot tartalmazhat, meglehetősen kicsi, mintegy 50 parszek átmérőjű területen. A csillagok a központ felé olyan erősen összesűrűsödnek, hogy nagy távcsövekkel sem lehet őket szétválasztani, ebből a nagy sűrűségből eredő gravitáció az, ami összetartja gömbhalmazokat. A gömbhalmazok abban különböznek a nyílthalmazoktól, hogy bennük sokkal nagyobb az átlagos csillagsűrűség. A gömbhalmazokban az egy köbparszekre jutó csillagok száma tízszerese a nyílthalmazok csillagsűrűségének.

Legismertebb képviselőjük a Herkules csillagképben található Messier 13. A Tejútrendszer mintegy 150 ismert gömbhalmazt tartalmaz, amelyek néhány kivételtől eltekintve kizárólag idős, ún. II. populációs, 10 milliárd évesnél idősebb csillagokból állnak, közöttük nagy számban vannak különféle változócsillagok; elsősorban RR Lyrae típusúak, valamint hosszú periódusú cefeidák (W Virginis típusú változócsillagok) és RV Tauri típusúak is. A legfényesebb gömbhalmaz az ω Centauri, amely csak a déli égboltról figyelhető meg, szabad szemmel is látható objektum.

Számos galaxisban (főleg a nagy tömegű, elliptikus galaxisokban) két gömbhalmaztípus különböztethető meg; magas- illetve alacsony fémtartalmú csillagokból állók. (A csillagászatban a héliumnál nehezebb elemeket – mint a lítium és a szén – nevezik fémeknek). A Tejútrendszerben a fémszegény gömbhalmazok a galaxist körülvevő haloban, míg a fémben gazdagok a Tejútrendszer magjában találhatók meg.

A látványosabb gömbhalmazok listája megtalálható a Messier-katalógusban.

•

Forrás:Wikipédia

http://imagine.honlapepito.hu