A túlvilág tisztelete – a halottak napja

Az ősi Rómában Feraliának vagy parentáliának nevezték a halottak napját, és február 21-én tartották. A gyerekek, a szülők, testvérek meglátogatták elhunyt rokonaik sírját, és ott áldozatot mutattak be. A szegényebbek virágot, a gazdagabbak gyümölcsöt, sóval kevert főtt árpadarát helyeztek el a síron.

A halottak napját az ősi Rómában olyan különleges ünnepként kezelték, hogy még a templomokat is bezárták, és az áldozati tüzeket sem volt szabad meggyújtani. Ovidus írja, hogy ezt az ünnepet Aeneas alapította, apja szellemének emlékére. 

A hazajáró lelkek megengesztelésére is tartott ünnepet az ókori Róma. Ez május 9-ére esett. Ekkor a családfőnek kellett különféle szertartásokat végezni. Az áldozati ivás is szokás volt. Evés előtt és után a szellemek engeszteléséül, jóindulatuk elnyerésére vízzel kevert bort ajánlottak fel. Ezt az élők nyugalmának érdekében tették. A november 2-i halottak napja a kereszténység elterjedésével került az ünnepek sorába. 
Az ősök szellemei segítenek

Sok kultúra segítségül hívja az elhunyt ősök szellemét, de az emberiség nagyobb része inkább fél a túlvilágról érkezőktől. A holtak visszajáró szellemével kapcsolatos hiedelmek egyidősek az emberi gondolkodással. A szellemvilágtól való félelem, az ősök szellemének tisztelete volt a kialakuló vallások alapja.

A temetkezés valamennyi fajtájának az volt az irányító eszméje, hogy az elhunyt lelke teljesen megnyugodjon, és ne járjon vissza az élőkhöz, ne kísértsen. A temetési rítusok szinte mind ezt szolgálták. A szemfedelet azért terítik a halottra, hogy ne láthassa meg a szelleme, honnan távozott, így nem tud majd visszatérni. Dél-Afrikában néhány bennszülött törzs a „megtévesztés” kedvéért nem a kunyhó ajtaján viszi ki halottját a temetőhelyre, hanem rést nyitnak az ajtóval ellentétes falon, és kerülőt téve vonul a sírhoz a gyászmenet. 

A gyászruha, a gyászfátyol már csak civilizált módosulása annak a gondolatnak, hogy egyrészt az élők más mezben felismerhetetlenek lesznek a halott visszajáró szelleme előtt, másrészt hogy az élők a szokásos tarka cicomák időszakos feláldozásával adják meg a tiszteletet az elhunytnak.

Az ősi sírok feltárásának leletei, a hitregék, az ókorból származó (a holtak tiszteletére vonatkozó) írásos emlékek feltárják a szellemvilág, a „másvilág” máig ható tiszteletét. Az ősegyiptomi uralkodók temetkezési módja, a piramisok építése abból indult ki, hogy palotához hasonló, az uralkodót megillető pompában éljen majd a fáraó halála után is. 
Kincsek és égetés

A pogány fejedelmeket, vezéreket teljes pompában helyezték nyugalomra, és halmozták el drága kincsekkel, hogy rangjuknak méltó fogadtatásban részesüljenek a túlvilágon. A pogány világban a gyász jele a hajkoronától való megválás, de sokszor véres sebeket is ejtettek magukon a gyászolók, hogy áldozatukkal próbálják kiengesztelni a túlvilágiakat. A halott siratás, a virrasztás – a halott érdemeinek fennszóval történő felsorolása – nemcsak az elhunyt emlékének felmagasztalását szolgálta. Így akarták az élők „beajánlani” a másvilágon az épp oda költözőt. 

A holttest elégetése különösen a forró égöv lakossága körében volt természetes. Az ókori hitregék és az őskori kutatások azt bizonyítják, hogy hosszú időn át – különösen a nomád népeknél – elsősorban a halottégetés volt a szokás. Így a tisztító és megszentelő tűznek ajánlották a halott testét. De a hamvasztásnál is megmaradt a túlvilágba vetett hit. A hamvakat épp úgy ellátták mindennel, amire szüksége lehet másvilági életében, mint amikor a tetemet sértetlenül temették el. 

Egyes vidékeken még ma is mondják az öregek: Szent Mihály lován távozott valaki, azaz meghalt. Ez a mondás abból a korból származik, amikor a halottat a lován, nyeregben ülve temették el. A sírkőállítás is a kereszténységet megelőző szokás, és a sírkő alakot ábrázoló formája a bálványok, istenek kőbe faragott alakjainak tiszteletéből alakult ki.

Forrás:Astronet