A tündék kincseNői PortálHihetetlen Magazin - Ston End2009-07-24A latin eredetű sors (fatum) többes számú alakjából származó tündér elnevezés az angol istennő (fairy) és az ófrancia bűbáj (fée) szavakra vezethető vissza. Egy olyan felsőbbrendű lényre utal, amely emberfeletti varázserővel rendelkezik, és amely a meséken kívül sok nép hit- és mondavilágában létezik.

 

A kifejezés leggyakrabban Írországban és Angliában tűnik fel, ahol állítólag többen is találkoztak már a tündérekkel, és a mai napig őrzik hagyatékukat.

Tündérek – különleges szerzetek

Bár a tündér szó etimológiája nem tisztázott, hiszen a szó esetében a sumer-török eredet szintén felmerült, a 11.-16. századi feljegyzések egyetértenek abban, hogy a tündérek kifejezés egy olyan kistermetű népségre utal, amelyek magas szintű ismeretekkel rendelkeznek az ősi bűbájok, varázslatok terén. A tündérekről úgy tartják, hogy bár varázslók és szemfényvesztők, ugyanakkor mégis isteni teremtmények, egyfajta csodalények. Olyan szerzetek, akik kényük-kedvük szerint különféle alakot tudnak ölteni.

A tündérek, mint csodás mitológiai- és mesealakok igen népes családfát és szerteágazó történetet tudhatnak magukénak. Maga az alak szinte minden népnél megtalálható valamilyen formában. Az indiai népektől az irániakon át a kínaiakig egyaránt előfordulnak a hiedelemvilágokban olyan varázslatos lények, melyek ártó vagy jó szándékúak, és a létezés egy magasabb, vagy legalábbis embertől különálló részén foglalnak helyet, ugyanakkor az isteni szférát még nem érik el. Legtöbbször az istenektől független vagy akár az istenek felett álló alakokként képzelték el őket. Ugyanakkor magának a tündérnek jó néhány típusa igen erős összefüggést mutat a szintén görög nimfákkal. Elsősorban azok a változatok mutatnak sok hasonlóságot a nimfák különböző formáival (najádokkal, nereidákkal, dryádokkal), melyek tavi vagy vízi, illetve erdei tündérként szerepelnek. Az Európában élő ősi népek, a kelták, a germánok, a szlávok szintén rendelkeztek a görög nimfákhoz (geniusokhoz) hasonló, de azoktól némileg eltérő csodás alakokkal. Ám ezeknek az európai folklórban betöltött helyük és megformálásuk korszakonként változó, így az ma gyakorlatilag szinte kideríthetetlen, hogy az egyetemes kultúrtörténet egyébként is igen változatos és korszakonként változó tündérábrázolásában mely nép mennyit tudhat magáénak.

Föld alatt élő csodalények

Az írek szerint régen, amikor az ember még közelebb állt a természethez, a tündérek együtt éltek az emberekkel és csak időnként rejtőztek a föld alá. Amikor azonban a szigetet elfoglalták az ír őslakók, az akkori tündérek, akik óriás termetűek voltak, az emberi kizsákmányolás elől végleg a föld alá költöztek, és ezzel együtt termetük is csökkent, míg végül törpévé nem váltak. Más nézetek szerint még manapság is mindenféle méretben előfordulnak, mákszem nagyságú lénytől kezdve egészen óriásiak is lehetnek, és a könnyed, légies öltözetű tündérlányok épp úgy közéjük tartoznak, mint a hosszú szakállú, mérges kis törpék. A föld alatt tündérösvények mentén közlekednek, amelyek tündérbokrok közelében húzódnak, mint a kökény, galagonya vagy a mogyoró. Írországban és Angliában még ma is látni „tündérdombokat” (sidhe), melyeket egy-egy tündérkirály és -királynő ural. Kihalásuktól nem kell félni, mivel halhatatlanok. Megtalálják az elveszett kincseket, sőt az ősi sírok kincseit is titkos föld alatti raktáraikban halmozták fel, így a tündék kincse már ősidők óta gyarapodik, és mára mérhetetlen értéket képvisel.

A tündérek mindenütt jelen vannak

Télen elbújnak a zord hideg elől, de tavasztól őszig sürögnek-forognak. Segítenek az állatoknak és a növényeknek, de bokros teendőik mellett azért jut idejük mókázásra is. Igen összetartóak, bizonyos éjszakákon szívesen kelnek útra, hogy a nyílegyenes ley-vonalak mentén meglátogassák távol élő rokonaikat. Ilyenkor ajánlatos félrehúzódni az útjukból, messze elkerülni a tündérgyanús vidékeket, dombokat. Más legendákban a tündérek birodalma őseink sírjain át közelíthető meg, de általában nem láthatják őket az emberek, csak azok, akik szépen tudnak zenélni. A monda szerint a tündérek hozták magukkal a hárfát, még amikor istenek voltak, de mivel táncolni jobban szerettek, mint zenélni, így a zene tudományát később az emberekre hagyták.

Az egyik legemlékezetesebb feljegyzett találkozás Anne Jeffries esete volt. Az angliai St. Teath faluban (Cornwal) született 19 éves lány a Pitt család szolgálatában állt, amikor 1645-ben, a kertben ülve rohamot kapva találtak rá. Hosszú lábadozást követően tudta csak elmesélni, hogy azon a délután hat apró emberke jött hozzá, és az egyikük váratlanul csókolgatni kezdte, a másik pedig befogta a szemét. A következő pillanatban már egy gyönyörű országban találta magát, ami nyilvánvalóan tündérország volt, ahol a tündérek ugyanúgy néztek ki, mint ő, csak apróbbak voltak. Egy idő után a tündérek, vagy ahogy a lány hívta őket, a „lég emberei” hangos, zúgó hang kíséretében a levegőben repülve hazavitték, és amikor magához tért, már ott álltak körülötte az aggódó Pitt család tagjai. Anne Jeffries ezt követően több alkalommal is találkozott a tündérekkel, akik csodás képességekkel ruházták fel. Például gyógyító, illetve jövőbelátó képességgel, amit a sötét középkorban nem néztek jó szemmel, így boszorkányság vádjával börtönre ítélték. A korabeli beszámolók szerint Anne nem kapott enni, rejtélyes módon mégis megőrizte egészségét, és amikor a polgárháború végén (1660-ban) kiszabadult, elárulta, hogy a tündérek a börtönben is meglátogatták, felvidították, sőt ellátták élelemmel.

A tündérek kincse

Hogy a tündérek vidáman csilingelve javítgatják icipici csizmácskáikat, nem új keletű hír. Sokszor az erdőben egy fa alá rejtőznek, és csak hallani lehet őket, de időnkét az ügyes és szerencsés legények némelyike foglyul ejtheti őket, ezzel a tündérek szolgává válnak, és fogva tartójukat minden parancsát teljesítik. Még arra is rábírhatók voltak, hogy a tündék mesés kincseinek rejtekhelyéhez vezető utat ifjú gazdáiknak megmutassák. Az már más lapra tartozik, hogy ezen az úton még soha senki sem jutott a kincs közelébe, mivel a tündérek rendkívül tünékenyek. Résen kell lenni, mert könnyen kereket oldhatnak, s akkor bottal üthetjük a nyomukat.

A tündék kincse azonban, úgy tűnik, nem a legendák sorába tartozik. Egy 12. századi krónikás szerint előfordult egy bizarr eset is, amikor Humperside vidékén, egy már említett tündérdomb közelében egy hazafelé tartó pityókás falubeli hangos mulatozás zaját halotta a domb irányából. Amikor odaért, egy ajtón át bepillanthatott az ünneplő tündérekre, akik észrevették őt, és kedvesen egy kupa bort nyújtottak át neki. A férfi – aki csak ekkor jött rá, mi is történt vele – gyorsan kiöntötte az italt, és futásnak eredt az értékes kupával. Bár a tündérek a nyomában voltak, nem érték utol, így a tündérserleget nem sokkal később I. Henriknek ajándékozhatták, aki továbbadta Dávid skót királynak. Az évszázadok során ez a kincs számos skót és brit uralkodó kezében megfordult, és mint kiderült, Észak-Németországban, Angliában és Skandináviában is több hasonló serleget sikerült a tündérektől eltulajdonítani. Az egyiket, egy zománcozott és aranyozott üvegserleget, a cumbriai Edennhallban mulatozó tündérek ejtették el, amikor meglepték őket. Ez a serleg jelenleg is nagy becsben tartják, és bárki megtekintheti a londoni Victoria és Albert Múzeumban, mint a tündék kincsének létező bizonyítékát.

Ősi magyar tündérek Az ősmagyar hitvilág is rendkívül gazdag különböző lényekről szóló mondákban, amelyekből nem hiányoznak a tündérek sem. A régi néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének, ahol a néphagyomány szerint számos várat régen tündérek által lakottnak vagy általuk építettnek tartanak. Ezek a régi várak az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai és a kolozsvári várak. A tündérek társas viszonyban élnek, és érdekes, hogy a mondák többnyire csak tündérlányokról mesélnek, férfiakat csak nagyon ritkán emlegetnek.  A magyar tündérlegendákban a leggyakrabban aranyozott ruhában feltűnő, sarkig érő aranyhajú tündérekkel találkozhatunk. A tündérek Arany Boldoghonban élnek, és aranyoroszlán áll őrt a palota kapujában, ahol minden aranyból van. Az Arany Boldoghonba a réz-, ezüst- és aranyerdőkön át vezet az út, ahol a fákon ragyogó csillagok teremnek, ezüst források folynak, és ahol a varjúkárogás is rigódal. A palota ablakaiba madarak repülnek, és énekükre a tündérek táncra kelnek. A tündérgyermekeknek ajkára az égből csöpög a tej, és bölcsőjük hóból és napsugárból van. Ha könnyeznek, szemükből gyöngy hull, és ha mosolyognak, ajkaikról rózsák. Másik szembetűnő jellemzője a magyar tündérmeséknek a hetes szám fontossága. A legnyilvánvalóbb erre utaló jel, hogy tündérhon „hetedhét országon”, „hét tengeren”, vagy „hét világon” is túl található – ez az „útleírás” mondhatni rendszeres a magyar tündérmítoszokban. Néhány más hasonló kifejezés még a „hét mély völgy” és az „égig nyúló hét hegylánc”.  Tündérországba mindazonáltal csak nagyon ritkán juthat el halandó, ehhez a tündérek kegyeltjének, kiválasztottjának kell lenni, és akkor is csak kemény próbák kiállása és a megingathatatlan hűség tanúságtétele után juthat el hozzájuk. Aki hűtlenséget mutatott, varázslattal visszaküldték, és gyakorta szegény pásztorként kellett folytatnia életét, soha nem tudván meg, hogy került ki tündérhonból. A monda viszont azt tartja, hogy régen a tündérek éjjelente rendszeresen átjártak a mi világunkba Csallóközben, mikor annak még nem ez volt a neve, hanem Macskarév. Egy öreg fűzfa alatt terítették meg asztalukat, és bárki csatlakozhatott hozzájuk, és annyit ehetett, amennyit akart. Miután fölállt az asztaltól, a tündérek sarujából aranypor hullott a nyomába. Mivel egy gazember egyszer hálátlanul viselkedett a tündérekkel, azok nem jöttek többet. Amíg a tündérek erre a helyre jártak, annyira szép volt, hogy Aranykertnek hívták, de miután eltűntek, Csallóköz lett a neve.  Más legendák szerint a hajdani erdélyi tündérvárakban időnként a mai napig megjelennek néha a tündérek is, akik az adott helyen laktak. Így a Mezőbánd melletti Pogányvárban 9 évente megjelenik két tündér, a Déva várában lakott tündér pedig 7 évente tér vissza.