Mari azok közé tartozik, akiknek a hatodik érzékük átlagon felül
működik. Így tökéletesen érzi például a helyek energiáit, és pontosan el
is tudja mondani, hogy bizonyos helyeken mit érez. Amikor a multicég –
ahol dolgozott – a vidéki városban új helyre költözött, Marit rossz
érzések kerítették hatalmukba, ahogy befordult a telephelyen lévő
utcába. Kezdetben szinte fizikai fájdalmai voltak, amikor közeledett a
cég irodaházához. Aztán sikerült erőt vennie magán, és ugyan kellemetlen
érzésekkel a lelkében, de végül elfoglalta íróasztalát. Ám a rossz
érzések nem hagyták nyugodni: körbejárta a munkahelyét, megkérdezte
kollégáit, ők mit éreznek. A többség nagy része ugyanazt mondta: a reménytelenség érzését.
Felmerült Mariban a kérdés, hogy vajon mi lehetett a modern, csupa
üveg épület helyén korábban? Nyomozni kezdett, és kiderítette, hogy a
II. világháború végén a város ostroma zajlott ott, ahol az irodaházuk
áll. Itt lőtték le a tinédzser korú kiskatonákat, akik már megadták
magukat. A morfogenetikai mezőben az az erő maradt meg, amikor a félig
még gyerek katonák feltartott kézzel álltak az általuk megásott gödör
szélén, és a reménytelenség érzése futhatott át a lelkükön, ahogy
látták, társaikat hogyan lövik le. Ez az energiaminta olyan nagyon erős
volt – hiszen egyszerre érezték többen ugyanazt –, hogy hiába telt el
körülbelül 70 év, ezek az erők ma is ugyanúgy hatnak. Mari munkahelye
csődbe ment, a vállalatot felszámolták. Vagyis az ott dolgozók jól
fogalmazták meg, hogy mit éreztek a munkahelyükön: a reménytelenséget.
Mindentudó energiamező
De hogyan hagynak energialenyomatot a történések, és vajon minden
eseménynek megmaradnak az erői? A válasz: igen. Vagyis létezik egy
végtelen, állandó áramlásban lévő energiamező, amelyben minden egyes
esemény lenyomata megőrződik, valahogy úgy, mint egy kozmikus
szuperszámítógép memóriájában. Szó szerint az összes eseményé a világon:
egy galaxis felrobbanása éppúgy, mint az, hogy egy hangya arrébb mászik
a Föld bizonyos pontján.
De természetesen az értelmes lények
életének minden pillanata, a velük történt összes esemény is azonnal
„feljegyzésre” kerül, születéstől halálig. Sőt, a gondolataink és az
érzelmeink is. Például aki ezt a cikket olvassa, már tárolódik is ebben a
kozmikus memóriában, és az is, amit gondol.
A tragédiák helye nyomasztó
Ennek a végtelenített háttértárnak a létét Rupert Sheldrake angol biológus fedezte fel. Ő morfogenetikus mezőnek nevezte
el, noha tudta, hogy az ősi misztikusok már több néven emlegették,
például Indiában ez az Akasha Krónika. Sheldrake elméletét óriási
botrány kísérte tudományos körökben, mivel ez igazolja az ezotéria fő
tanait, magyarázatul szolgálva olyan parajelenségekre, mint a jövőbe
látás, a megálmodás vagy a telepátia.
Vagy akár ez lehet az oka
annak, hogy egy helyszín még évezredek múlva is őrzi az ott egykor
történt események hangulatát. Mi is tapasztalhatjuk, hogy egy épület
vagy kert nyomasztóan hat ránk. Miközben külsőleg semmi sincs, ami miatt
ezt kellene éreznünk. Ilyenkor a tudat alatti észleli, hogy ott
korábban szörnyű, fájdalmas dolog történt. Ilyenkor a morfogenetikus
mező működését észleljük: az egykori tragédia „lenyomata” a kozmikus
memóriába azonnal bekerült, és a helyszínt azóta is állandóan
„visszasugározza” azt. Ha valaki odalép, elméje hirtelen kapcsolatba
kerül az energiamezővel, és akaratlanul is látja, érzi, netán át is éli a
történteket.
Rupert Sheldrake
Véletlen, vagy eleve elrendelt?
A morfogenetikus mező működés okozhatja a véletlennek tűnő,
hihetetlen egybeeséseket. Így például azt, ami az amerikai írónővel,
Anne Parrish-sal történt, aki az 1920-as években férjével Párizsban
nyaralt. Nézelődve egy antikváriumba léptek, ahol Anne felfigyelt egy
ismerős mesekönyvre. Belelapozva döbbenten olvasta a belső oldalon a
gyerekes írást, miszerint ez a könyv „Anne Parrish tulajdona, 209. N.
Weber Street, Colorado Springs” Ez volt kiskorában a kedvenc könyve,
amit eladtak, és amely után az 5 éves kislány napokig sírdolgált.
Felmerül az emberben a kérdés, vajon mekkora volt az esélye, hogy
pont egykori kedvenc könyvébe fut bele Párizsban, 30 évvel később?
Elvileg nagyon csekély, majdnem lehetetlen. Ám ha feltesszük, hogy
mindez előre „meg van írva” akkor mondhatjuk, hogy a morfogenetikus mezó
„intézte” így az egészet, hogy beteljesüljön, ami már eleve rögzítve
volt benne. Ez valószínűleg sokak számára sokkolóan hangzik: akkor hát
igaz volna a hiedelem, hogy minden előre meg van írva? Ha a
morfogenetikus mező azt is tudja például, hogy valaki meddig él, miként
hal meg, vagy holnap mi lesz az első gondolata ébredéskor, akkor mégis
minden végzetszerű, amit úgysem kerülhetünk el?
A sors könyve
Ez azért Sheldrake szerint sincs teljesen így. Van egy kibúvó
ugyanis: a kozmikus adatóceán képlékenysége, formálhatósága. Úgy néz ki
ugyanis, hogy miközben a morfogenetikus mező hat ránk, a mi tudatunk energiáink is visszahatnak rá,
és alakítják. Ez pedig azt a jelenséget magyarázza, amikor „bevonzunk”
egy eseményt. Például, ha valaki attól retteg, nehogy a 6-os tételt
húzza vizsgán, szinte biztos, hogy azt fogja húzni.
Azért, mert elméje a „jaj, nehogy a 6-ost húzzam” rezgést vibrálja a
morfogenetikus mező felé, de az a „nehogy”-ot nem érti. Csak azt, hogy
teljes erővel a 6-osra gondol – ezzel pedig akaratlanul is megírja saját
jövőjét. Noha múltunk krónikáját sem törölni, sem megváltoztatni nem
tudjuk, a jelen és a jövő ránk vonatkozó bejegyzéseit mi is
szerkeszthetjük, formálhatjuk. Az tehát, hogy milyen lesz a sorsunk,
rajtunk is múlik.
Kommentáld!