Izing Klára2014. 08. 05. Ezo

Mari azok közé tartozik, akiknek a hatodik érzékük átlagon felül működik. Így tökéletesen érzi például a helyek energiáit, és pontosan el is tudja mondani, hogy bizonyos helyeken mit érez. Amikor a multicég – ahol dolgozott – a vidéki városban új helyre költözött, Marit rossz érzések kerítették hatalmukba, ahogy befordult a telephelyen lévő utcába. Kezdetben szinte fizikai fájdalmai voltak, amikor közeledett a cég irodaházához. Aztán sikerült erőt vennie magán, és ugyan kellemetlen érzésekkel a lelkében, de végül elfoglalta íróasztalát. Ám a rossz érzések nem hagyták nyugodni: körbejárta a munkahelyét, megkérdezte kollégáit, ők mit éreznek. A többség nagy része ugyanazt mondta: a reménytelenség érzését.

Felmerült Mariban a kérdés, hogy vajon mi lehetett a modern, csupa üveg épület helyén korábban? Nyomozni kezdett, és kiderítette, hogy a II. világháború végén a város ostroma zajlott ott, ahol az irodaházuk áll. Itt lőtték le a tinédzser korú kiskatonákat, akik már megadták magukat. A morfogenetikai mezőben az az erő maradt meg, amikor a félig még gyerek katonák feltartott kézzel álltak az általuk megásott gödör szélén, és a reménytelenség érzése futhatott át a lelkükön, ahogy látták, társaikat hogyan lövik le. Ez az energiaminta olyan nagyon erős volt – hiszen egyszerre érezték többen ugyanazt –, hogy hiába telt el körülbelül 70 év, ezek az erők ma is ugyanúgy hatnak. Mari munkahelye csődbe ment, a vállalatot felszámolták. Vagyis az ott dolgozók jól fogalmazták meg, hogy mit éreztek a munkahelyükön: a reménytelenséget.

Mindentudó energiamező

De hogyan hagynak energialenyomatot a történések, és vajon minden eseménynek megmaradnak az erői? A válasz: igen. Vagyis létezik egy végtelen, állandó áramlásban lévő energiamező, amelyben minden egyes esemény lenyomata megőrződik, valahogy úgy, mint egy kozmikus szuperszámítógép memóriájában. Szó szerint az összes eseményé a világon: egy galaxis felrobbanása éppúgy, mint az, hogy egy hangya arrébb mászik a Föld bizonyos pontján.
De természetesen az értelmes lények életének minden pillanata, a velük történt összes esemény is azonnal „feljegyzésre” kerül, születéstől halálig. Sőt, a gondolataink és az érzelmeink is. Például aki ezt a cikket olvassa, már tárolódik is ebben a kozmikus memóriában, és az is, amit gondol.

A tragédiák helye nyomasztó

Ennek a végtelenített háttértárnak a létét Rupert Sheldrake angol biológus fedezte fel. Ő morfogenetikus mezőnek nevezte el, noha tudta, hogy az ősi misztikusok már több néven emlegették, például Indiában ez az Akasha Krónika. Sheldrake elméletét óriási botrány kísérte tudományos körökben, mivel ez igazolja az ezotéria fő tanait, magyarázatul szolgálva olyan parajelenségekre, mint a jövőbe látás, a megálmodás vagy a telepátia.

Vagy akár ez lehet az oka annak, hogy egy helyszín még évezredek múlva is őrzi az ott egykor történt események hangulatát. Mi is tapasztalhatjuk, hogy egy épület vagy kert nyomasztóan hat ránk. Miközben külsőleg semmi sincs, ami miatt ezt kellene éreznünk. Ilyenkor a tudat alatti észleli, hogy ott korábban szörnyű, fájdalmas dolog történt. Ilyenkor a morfogenetikus mező működését észleljük: az egykori tragédia „lenyomata” a kozmikus memóriába azonnal bekerült, és a helyszínt azóta is állandóan „visszasugározza” azt. Ha valaki odalép, elméje hirtelen kapcsolatba kerül az energiamezővel, és akaratlanul is látja, érzi, netán át is éli a történteket.

Véletlen, vagy eleve elrendelt?

A morfogenetikus mező működés okozhatja a véletlennek tűnő, hihetetlen egybeeséseket. Így például azt, ami az amerikai írónővel, Anne Parrish-sal történt, aki az 1920-as években férjével Párizsban nyaralt. Nézelődve egy antikváriumba léptek, ahol Anne felfigyelt egy ismerős mesekönyvre. Belelapozva döbbenten olvasta a belső oldalon a gyerekes írást, miszerint ez a könyv „Anne Parrish tulajdona, 209. N. Weber Street, Colorado Springs” Ez volt kiskorában a kedvenc könyve, amit eladtak, és amely után az 5 éves kislány napokig sírdolgált.

Felmerül az emberben a kérdés, vajon mekkora volt az esélye, hogy pont egykori kedvenc könyvébe fut bele Párizsban, 30 évvel később? Elvileg nagyon csekély, majdnem lehetetlen. Ám ha feltesszük, hogy mindez előre „meg van írva” akkor mondhatjuk, hogy a morfogenetikus mezó „intézte” így az egészet, hogy beteljesüljön, ami már eleve rögzítve volt benne. Ez valószínűleg sokak számára sokkolóan hangzik: akkor hát igaz volna a hiedelem, hogy minden előre meg van írva? Ha a morfogenetikus mező azt is tudja például, hogy valaki meddig él, miként hal meg, vagy holnap mi lesz az első gondolata ébredéskor, akkor mégis minden végzetszerű, amit úgysem kerülhetünk el?

A sors könyve

Ez azért Sheldrake szerint sincs teljesen így. Van egy kibúvó ugyanis: a kozmikus adatóceán képlékenysége, formálhatósága. Úgy néz ki ugyanis, hogy miközben a morfogenetikus mező hat ránk, a mi tudatunk energiáink is visszahatnak rá, és alakítják. Ez pedig azt a jelenséget magyarázza, amikor „bevonzunk” egy eseményt. Például, ha valaki attól retteg, nehogy a 6-os tételt húzza vizsgán, szinte biztos, hogy azt fogja húzni.

Azért, mert elméje a „jaj, nehogy a 6-ost húzzam” rezgést vibrálja a morfogenetikus mező felé, de az a „nehogy”-ot nem érti. Csak azt, hogy teljes erővel a 6-osra gondol – ezzel pedig akaratlanul is megírja saját jövőjét. Noha múltunk krónikáját sem törölni, sem megváltoztatni nem tudjuk, a jelen és a jövő ránk vonatkozó bejegyzéseit mi is szerkeszthetjük, formálhatjuk. Az tehát, hogy milyen lesz a sorsunk, rajtunk is múlik.