Az ókori Egyiptomban a halottak testét mumifikálták. Alkalmazása során az emberek és a szent állatok testét bebalzsamozták. A szertartás legfőbb értelmét az adta, hogy hitük szerint a test a személyiség fontos része, és a halál utáni élet lehetetlenné válik nélküle. A halott teste és lelke nem válik el egymástól. Ha a test ép marad, a lélek is az lesz. 

Zsigerek eltávolítása

      Az első múmiák a III. dinasztia korából maradtak fenn. Már az őskorban megfigyelték, hogy a forró homokba eltemetett holttestek nem pusztulnak el, mert a száraz klímájú homok oly módon szigetel, hogy a tetemek nem bomlottak fel, hanem kiszáradtak. Így óvták meg halottaikat. Léteztek vászonba, bőrbe csavart múmiák is, melyek szintén fennmaradtak. Később, amikor már sírokat építettek, a test szabadon érintkezett a levegővel, és bomlásnak indult. Ekkor kezdődtek el a kísérletezések, hogy hogyan lehetne megóvni a testet a pusztulástól. Megpróbálták pl. gipsszel borítani és gyantával befesteni, ez a fajta módszer azonban nem bizonyult alkalmasnak. A Középbirodalom idején már sokkal fejlettebb technikákkal kísérleteztek, a holttesteket keleti balzsamokkal kezelték. Igazán azonban csak az Újbirodalom korában vált tökéletessé az eljárás. Ekkora már igen magas szintre fejlődtek orvosi ismereteik, és a hódító háborúk miatt sok új anyaggal, balzsamokkal is megismerkedtek.

      Amikor egy ember meghalt, belső részeit - az agyat és a zsigereket - eltávolították, a szívet azonban benne hagyták. Az agyat egy görbe vasszerszámmal vették ki az orrlyukakon keresztül, a maradék részt pedig a beleöntött maró anyagokkal távolították el. A tüdő, belek, máj eltávolítása egy hasi vágáson át történt. A test felsértése vallási szempontból igen kényes művelet volt, ezért még a kései korszakban is nem fémből, hanem kőből készült kést használtak erre a célra. A testüregekbe tartósító anyagokat, például nátront, és csíraölő savakat öntöttek. A testet általában hetven napig tartották ilyen fürdőkben. Ekképp minden húsos részt radikálisan víztelenítettek, a test zsiradékait pedig szappanosították. A testet pálmaborral lemosták, üregeit illatosított, olajos rongyokkal és illatosított füvekkel tömték ki, főképp esztétikai okokból. 

Kanopus edények

      Az eltávolított szerveket külön-külön becsomagolták, és „szent edényekben”, az úgynevezett canopusokban tartósították. A canopusok négy korsó volt, fedőjük koponyaforma, többnyire Horus isten négy gyermekének fejét ábrázolta. Ez a négy isten, az emberfejű Mestha (Emset, Amset), a majomfejű Hapi, a karvalyfejű Tuamutef (Duatmuft) és a sakálfejű Kebhsennuf óvta azután a canopusokat. Ők a halottak védőistenei. Ezeknek volt egy-egy védőistennője is: Amseté Isis, Hapié Nephtys, Tuamutefé Neith és Kebsennufé Selket. Az edényeket és a testet együtt temették el. A hagyomány szerint a canopusok az égboltot tartották, mint négy oszlop. A bennük őrzött szervek egy-egy égtájat képviseltek. A tüdő Hapi, Észak volt, és vörösre festették. A máj Amset, a Dél, fehérre festették. A sárga gyomor képviselte a Keletet, Tuatmutef birodalmát, a fekete belek pedig a Nyugatot, Kebesennufot. Ez az elképzelés nagyon hasonlatos a majákéhoz, kiknek hite szerint négy szellem, a „bakab”-ok tartják a négy sarkpontot, a keleti bakab vörös, az északi fekete, a déli sárga és a nyugati fehér. Amint látjuk, csak a színek elosztásában van különbség. A balzsamozás szokása szintén megegyező a két népnél. Múmiáik egyformák, ugyanazon a helyen eszközölték rajtuk a bevágásokat, ugyanolyan konzerváló módszereket használtak. 

      A halottnak minden szerve egy-egy isten uralma alá kerül. Teste Osiris teste. Bal halántékának tulajdonságai Tum isten tulajdonságai, jobb szeme Tum isten szeme, amelynek sugarai áthatolnak minden sötétségen. Bal szeme Horus szeme, amely megöl minden élő teremtést, felső ajka Isisé, alsó ajka Nephtysé. Nyaka istennő, kezei isteni lelkek, ujjai mennyei kígyók, Selkit istennő fiai. Oldalai Amon két tolla, háta Geb, gerinccsigolyái, hasa pedig Nun isten. Egy másik részlet szerint, mely szintén a Halottak Könyvéből való: „Jobb szemed az Éjszakai Bárka, bal szemed a Nappali Bárka, szemöldököd az isteni Kilencség, koponyád Anubis, tarkód Horus, ujjaid Thot, hajfonatod Ptah-Sokaris...” Ősi rítusokat és istenalakokat őriztek meg ezek a szövegek, és évezredeken át hagyományozódtak a halotti kultuszban.

Maat és Isis

      A halottat négy istennő gondozta: Tefnut az őskezdet, a bölcső, a legelső, Nut, a magasztos, aki az isteneket a tején táplálja, Isis, a jó, aki bátyját őrzi, és Nephtys, a cselekvő, Osiris másik nővére.       A tetemet lepelbe burkolták. A múmiát festett fajansszal is beborították, végül gazdagon felékesítették. Az arc igen fontos volt, mindig megpróbálták a legélethűbben és ugyanakkor a legszebben ábrázolni a holtat. A múmiamaszk az Óbirodalom végén alakult ki, és egészen a római kor elejéig használták. A halottra gyöngyökből vagy festett fajanszból gallért helyeztek.

      A múmiára ábrákat festettek. A hasra általában a szárnyas Isis vagy Nut került, amint szárnyait óvón emeli a halott fölé. Gyakran került még a hasra a szkarabeusz, az örök élet szimbóluma. Az istennő szárnyai alatt fekve ábrázolták magát a halottat is, oroszlánlábú ágyon fekve, mellette Anubis, aki rituálisan balzsamozza a halottat. A lábra szandált erősítettek, annak jelképeként, hogy a halott rálépett a túlvilágra vezető útra. A halott mellé vagy a mellkasára amuletteket helyeztek, melyek rendeltetése az volt, hogy megóvja a halottat a gonosz erőktől. A koporsó mellett áldozati asztalt is elhelyeztek, melyre az ételáldozatok mellé vízzel teli edényt is elhelyeztek, hogy a halottat túlvilági életében ne gyötörje se éhség, se szomjúság.

      A koporsó két részből állt: egy alsó, festett koporsóból, rajta Nut vagy Nephtys a halál jelképeként; és egy felső koporsóból, melyre rárajzolták a múmiát, valamint Horust és fiait. Erre kerültek a különböző feliratok is, melyekből kiderült, hogy pontosan kit tartalmaz a koporsó. A halottnak mindenképp azonosíthatónak kellett lenni, hiszen ez biztosította számára az örök életet.

      A mumifikálás egészen az i. sz. IV. századig elterjedt gyakorlat volt, ekkor felváltották a keresztény temetkezési szokások.       A temetési szertartás társadalmi rétegenként és koronként más és más volt. A fáraók temetésekor az egész ország gyászt viselt. A templomok zárva maradtak, körmeneteket nem tartottak. Minden zene elhallgatott, nem rendeztek lakomákat. Az emberek nem ittak bort és nem ettek húst. A legnagyobb főméltóságok is durva szőttesben jártak, mezítláb. Csak a papok borotválkoztak, és a buzgóbbak nem is mosakodtak, hanem sárral kenték be arcukat és hamuval hintették meg hajukat. Mindez addig tartott, míg a fáraó teste az oldatokban ázott, tehát gyakran akár hetven napig is. Mikor a fáraó testét kiemelték, és a balzsamozók a papokkal megkezdték ünnepi szertartásaikat, visszatért az élet Egyiptomba. Horus megtalálta Osiris holttestét, Egyiptom ura a balzsamozók művészete révén visszanyerte életét és a papok imádságai és a Halottak Könyve segítségével egyenlő lett az istenekkel. 

      A balzsamozás ceremóniájának résztvevői:

• a Kher-heb, vagyis a főpap, aki egy papirusztekercset tartott a kezében
• a Sem pap
• a Smer, aki az elhunyt közeli barátja volt
• a Sa-mer-ef, vagyis egy olyan ember, aki a halottnak, vagy az ő képviselőjének fia volt
• a Tcherau-ur, Isis papnője és megtestesítője
• a Tcherau-sheraut, Nephtys papnője és megtestesítője
• a Menhu, a mészárló
• az Am-asi pap
• az Am-khent pap
• számos ember, akik Horus fegyveres őrségét jelképezték.

      A halottat minden esetben temetési menet kísérte a Nílus partjáig, általában családtagokból, fizetett siratónőkből és áldozatvivő szolgákból állt. Az áldozat, melyet a halottal együtt temettek el, sokféle lehetett, de általában valamely használati tárgya volt életében. A koporsót ezután hajóra tették az áldozatokkal. Egy vagy több másik hajó a gyászolókat vitte. A túlparton a koporsót szántalpakra helyezték, és ökrökkel húzatták el a sírig. Mielőtt még végső nyughelyére került volna a halott, a koporsót felállították a bejárat előtt, arccal dél felé fordítva. A papok énekeltek, füstöltek, állat-, bor-, víz- és virágáldozatokat mutattak be, miközben imákat mondtak. A szem-pap mágikus transzba merülve, öntudatlan állapotban indult a halott lelkének megkeresésére. Ezután egy pap egy görbe szerszámmal megérintette a koporsó rajzolt szemét, száját, fülét, ezzel az érzékszervek visszaadását szimbolizálta. A ceremónia végeztével helyezték el a halottat a sírban. 

      Maga a sír több részből állt. A keskeny bejárat után egy nagyobb szoba következett, melyben festmények, feliratok voltak. A sírkamra általában mélyen a föld alatt volt, egy függőleges kürtőn át lehetett megközelíteni, melyet általában el is torlaszoltak. A gazdagabb sírok több előhelységet is tartalmaztak. Ezek a helységek nem tükrözték a halál hangulatát, azt az életet próbálták reprodukálni, melyben a halott élt ezelőtt, vagy amilyenben élni szeretett volna. Minél hitelesebb volt az ábrázolás, annál érzékelhetőbb volt a halott számára a túlvilágon. 

      A sírkamrákat és a templomok falait hieroglifákkal díszítették, melyeket az „istenek beszédének” tartottak. A piramisszövegek általában varázsigéket és fohászkodásokat tartalmaztak, hogy segítsék a fáraók biztonságos átjutását a túlvilágra. Ezeknek későbbi változatai a koporsószövegek, melyeket a koporsó oldalára írtak, és melyek biztosították az elhunytat arról, hogy jó étellel és itallal lesz ellátva, valamint, hogy lelke halhatatlan lesz. Azaz a koporsószövegek kiterjesztették a fáraók kiváltságos jogait az egyiptomi nemesség körére.

      Az első piramisszövegek még az Óbirodalom idejéből maradtak ránk. Vannak közöttük temetkezési, áldozati szövegek, imák, himnuszok, lírai költemények, dramatikus töredékek, melyeket sokszor kiragadtak eredeti környezetükből. A sírfeliratok, falképek és sírszobrok összefoglalták az örökkévalóság számára az emberi életet. Így önmagukban is biztosítani tudják a továbbélést. 

      A továbbélésre még más biztosítékok is léteztek. A legfőbb biztosíték természetesen maga a múmia, hiszen a test és lélek egysége miatt a test épsége biztosítja a lelke továbbélését. Fontos volt a szobor, melyet az elhunytról készítettek, és amely a lelket hivatott szimbolizálni. Az egyik sírkamrába vezető akna falában elrejtve találtak egy ún. pótfejet, egy szoborfejet, mely pontosan ábrázolta a halott arcát. Ez a momentum a fej jelentőségét különösen kihangsúlyozza. Az egyiptomiak gyakran temettek a piramisok mellé bárkákat, így is biztosítva a halott túlvilági utazását. A szolgaszobrocskák, amelyet a halott mellé helyeztek, szintén a túlélést biztosították, a Ka-lélek megelevenítő erejével.

      Az egyiptomiak hite szerint a halál után a lélek Osiris-szal azonosul. Osiris a Mindenség legfőbb Urának tükörképe és másodpéldánya az Emberben, az ideális típusú emberség. Ezért jeleníti meg a halottak szertartása Osirisként a lelket vagy egót, miközben elbírálására jelentkezik a szellemvilágban. Ez az az Osiris, király, magasabb tudat vagy isten bennünk, melynek állandó tisztelettel és szolgálattal tartozunk. 

Oziris

      Miután a lélek átlépte a halál kapuját, káprázó szemmel lép ki „a nappal teljes fényébe”. Miután visszanyerte teljes tudatát, korábbi teste szinte ellenállhatatlan erővel vonzza magához. De a lények, kiknek az a feladatuk, hogy őt vezessék a túlvilágon, elragadják onnan. Át kell kelnie a sötétség országán, melyet gyász és szomorúság leng be. A kapuk előtt félelmetes külsejű, késes démon-őrzők állnak, legtöbbjüknek állatfeje van. A halottnak mindannyiójuk nevét ismernie kell, Az átjutás után a halott Osiris színe elé kerül. Miközben az őt körülvevő holtak panaszosan kiáltoznak, Osiris merev és mozdulatlan marad. Lényéből azonban a jóság és isteni gyengédség sugárzik a lélek felé. Ekkor tudatosul benne az, hogy itt megtalálhatja az örök élet kulcsát. Karját magasba emelve imádkozik Osirishez. Anubis vezérli tovább a holtat. Anubis, a sakálfejű isten a holtak alvilági kalauza. Kötelessége, hogy mindig a halott közelében legyen, ő balzsamozza be, ő csavarja a testet a szentelt szövetekbe, hogy mindig őrködjön felette, és mindenféle ellenséges elemet távol tartson. Ő vezeti kezénél fogva a lelket a túlvilági úton.

      Amikor a halott belépett a Két Igazság termébe, a szívmérlegelés rítusának vetették alá. Az ókori Egyiptomban a szívet az „ib” vagy a „hati” szóval jelölték, és az élet forrásának, a lelkiismeret lakhelyének tartották. Ezért ezt kellett lemérni, amikor a halott életéről akarták megtudni az igazat, és ezért volt a szív halál utáni tartósítása is elsődlegesen fontos. A szív az egyéni sors székhelye. „Hati” a megvalósított sorsot jelenti, a múlt egészét, a halott ki nem használt lehetőségeivel együtt. „Ib” a jövendő sors, mint a tiszta, meg nem valósult lehetőségek egésze, valamint az emberben meglévő rossz és jó gyűjtőhelye. Ez a lelkiismeret helye is. Ezért a mágikus erők a Hati tartományába tartoznak, a profetikus tisztánlátás pedig az Ibben gyökerezik. A halott mindkét szívhez ragaszkodik, és elhárítja azt, hogy bármelyiket alárendelje a másiknak: „ Ib szívem maradjon meg helyén! Hati szívem maradjon meg helyén! Honoljon béke köztem és a szívem között!” (Halottak Könyve, 26. fejezet), „Ne legyen hát fölcserélve Ib és Hati szívem az Alvilág istenei előtt!” (28. fejezet)

      Maga a szívmérlegelés szertartása a következőképpen zajlik: Osiris egy baldachin alatt ül, körülötte a negyvenkét bíra (negyvenkét isten), akik a negyvenkét nomost szimbolizálják. Előttük egy mérleg, egyik felére Anubis felteszi a halott szívét, a másik felébe egy madártoll - Maat tolla kerül, az igazság szimbóluma, vagy Maat kis szobrocskája. Maat maga nincs jelen a tárgyaláson, csak az ítéletnél. A mérlegelés eredményétől függ a halott további sorsa. A mérlegnek egyensúlyban kell maradnia. Ha a szív alászáll, akkor lehúzták a bűnei. Ha azonban felmentő ítélet születik, akkor szent szellemmé, Khu-vá változik. Thot ellenőrzi a mérlegelést, és lejegyzi az eredményt. A közelben ott áll Anubis, a sakálfejű isten és más istenségek, például Bastet, Kenemti, Neba és Khemi. Egy emberevő szörny is jelen van, akinek krokodilfeje oroszlántestben és víziló hátsó lábaiban folytatódik, készen arra, hogy felfalja a gonoszt. Akiket maa kherunnak, a hang igazának ítélnek, azok Osiris áldását élvezhetik, és beléphetnek királyságába. Minden tettükben teljes szabadságot élveznek, bejárhatják az istenek birodalmát, vigaszt és segítséget nyújthatnak a kárhozott lelkeknek, beszállhatnak Ra mennyei bárkájába, kedvük szerint változhatnak át bármilyen állattá, egyszóval istenné válnak.

      A szívmérlegelés közben a halott elmondja tagadó bűnvallomását, a híres „negatív konfesszió”-t. Ebben azt sorolja fel, hogy milyen súlyos vétket nem követett el a földön. :

      Miután a halott megtisztul, áthalad kilenc csarnokon. A kilenc számmisztikai értelemben nem más, mint a beavatás száma. A kilenc csarnokon való átkelés a beavatottság elérése a kilenc fokozaton keresztül. Ezután a lélek teljesen átváltozva, megtisztulva megleli békéjét és örök életét a túlvilágon. 

      Az Egyiptomi Halottaskönyv néven ismert szöveggyűjtemény, mely a halott lélek számára a túlvilági utazáshoz szükséges figyelmeztetéseket és tanításokat tartalmazza, az emberiség egyik legrégibb írásos emléke. Azt írja le, hogy a megvilágosodás küszöbére érkezett halott hogyan tapasztalja meg a halál utáni történéseket, melyben egyfajta küzdelemben kell részt vennie. A küzdelem tétje az örök élet, vagy a második, végleges halál, amely akkor következik be, ha a lélek eltéved a Túlvilágon saját káprázatai között. 

      A Halottak Könyve emellett leírja azokat a lényeket és istenségeket, akikkel az ember találkozhat a halál utáni látomásos utazás során. Az Egyiptomi Halottaskönyv mellett a legismertebb példa erre a Tibeti Holtak Könyve, amely szerint a lélek a bardoban bolyong, a halála és következő újjászületése között. 

      A Halottaskönyv imái, könyörgései és egyéb temetési szövegei hosszú ideig szájhagyomány útján maradtak fenn. A fáraó halála után piramisfeliratok formájában kapta meg a szükséges eligazításokat. Később, a VI. dinasztia bukása után a temetkezési kultusz és a halál utáni élet joga elterjedt a köznép soraiban is. Először csak a sz*rkofágok falára festve, majd később a koporsókba helyezett papirusztekercseken is megjelentek a mágikus szövegek. A Halottaskönyv ma ismert legrégebbi példánya a Nu-papirusz, amely kb. i.e. 1580 körülről származik.

      Mivel az elhunyt mellé általában odatették ezt a túlvilági kalauzt, ezért a Halottaskönyv szövege általában személyre szólt, és a halottat Osiris X.Y.-nak nevezte . Erre azért volt szükség, mert a halott a Túlvilág kapuján belépve a névvel együtt Osiris sorsát is magára veszi, és éppúgy elnyeri az örök életet, mint Osiris, persze csak ha legyőzi az Alvilág rémségeit és kikerüli a csapdáit. 

      Az Egyiptomi Halottaskönyv fontos része az Am Tuat, amely a napisten útját írja le az Alvilág (Tuat) tizenkét börtönén (az éj tizenkét óráján) keresztül. Az egyiptomiak úgy tartották, hogy az élők földjét hegylánc veszi körül. A Nap keleten egy hasadékon keresztül emelkedik fel és nyugaton egy másik hasadékon keresztül nyugszik le. A hegyek mögött terül el Tuat. Afu Ra a Kos alakjában hajózik végig a sötétség vizein. Hekauval, a hatalom varázsszavával győzi le ellenfeleit. Közben fokozatosan átalakul, és mire kiemelkedik az utolsó börtönből, Khepera (Kephre) lesz belőle, szkarabeuszbogár alakját ölti magára, majd újjászületik Nut égistennő combjaiból, ahogy hajója továbbúszik az új nap óceánjának vizein. Ra többek között Apophis (Apepi) kígyóval, a sötétség urával is kénytelen megküzdeni alvilági útján. 

      Ra útját az ember szellemi fejlődésének is tekintették. Az este ennek a megkoronázása, vagyis az ember beavatásának a szimbóluma. 

      A Halottak Könyve 17. fejezetének egyik illusztrációján a napkelte és a napnyugta helyének, az ahet-nek a hieroglifáját két oroszlán tartja a vállán. A két oroszlán neve: Tegnap és Holnap. Ezen a helyen, a Fényhegyen, ahol a Nap megkezdi pályáját a két hegy között, összetalálkozik a múlt és a jövő. Az ellentétes irányba néző oroszlánfejek az idő két aspektusát, vadállati lényükkel pedig mindent elpusztító sodrását szimbolizálják. Egy halotti papiruszon a két oroszlán hátán a napgyermek egy saját farkába harapó kígyóban, az örökkévalóság és a végtelen tér jelképében foglal helyet. A halál szervesen társult az örökkévalóság fogalomköréhez. A pusztulás és a teremtés az egyiptomiaknál összeolvad, egymást kiegészítő folyamattá válik, melynek pozitív oldalát a két szárny között a napkorongban felemelkedő szkarabeusz jelképezi az új életre támadás bizonyosságával.