Rejtélyek a TITANIC körül

Emberi mulasztások sorozata okozta a
Titanic végzetét?

Az angol White Star Line hajótársaság Titanic nevű
óriásgőzöse 1912 április 14-én 23.40-kor az
Atlanti-óceánon jéghegynek ütközik és 2227 utassal
a fedélzetén elsüllyed.

A Titanicot a belfasti Harland and Wolff hajógyárban építették. A maga korában óriásnak számító hajó 300 m hosszú volt és 66 ezer tonna vízkiszorításával a kor technikájának csúcsterméke volt. A hajó már az első útján; Angliából Amerikába tartva elsüllyedt. Ez a hajó melyet a maga korában elsüllyeszthetetlennek tartottak 1912 április 14-én 23.40-kor az Atlanti-óceánon jéghegynek ütközött és április 15-én 02.20-kor végleg elsüllyedt. A fedélzetén lévő 2227 utasból 1513-an vesztették életüket a jeges vízben. Az utasok közül főleg az első és második osztályon utazók menekültek meg mivel ezek voltak legközelebb a mentőcsónakokhoz. A Titanic SOS-jelzéseit több közelben tartózkodó hajó is vette, de mire a helyszínre értek az óceánjáró már a fenéken pihent. Feltételezések szerint a hajón egy kb. 100 m hosszú repedés keletkezett és ezen áramlott be a hatalmas mennyiségű víz a hajóba.

Az áldozatok és rokonaik hatalmas összegeket követeltek kártérítésként, ám a White Star Line hajótársaság végül is összesen csak 663 ezer dollárt fizetett ki. Több próbálkozás történt a hajó kiemelésére, de mivel ezen a részen rendkívül mély az óceán (3800 m) ezek rendre megbuktak. Végül is az amerikaiak és a franciák speciális tengeralattjáró segítségével felhoztak jó pár tárgyat a hajóról.

A történelemben már többször előfordult, hogy valaki dokumentálható, bizonyítható módon előre látott bizonyos később bekövetkezett eseményeket. Így például pár évvel az első atombomba felrobbantása előtt többen is megírták ezt az eseményt aránylag pontos paraméterekkel. Valami hasonló történt a Titanic esetében is. Morgan Robertson amerikai író a múlt század végén írt egy "A Titán roncsa" című regényt. A regény arról szól, hogy egy angliai gyárban felépül egy hatalmas utasszállító hajó, amelynek a Titan nevet adják. Szerinte 1898-ban indul el az angliai Southampton-ból a valaha létezett legnagyobb, luxusmódra berendezett hajó Amerika felé. De a hajó nem érkezik meg Amerikába, mert út közben jéghegynek ütközik és elsüllyed. Regényében a hajót elsüllyeszthetetlennek tartották. A könyv 1898 jelent meg és az esemény 14 évvel késobb 1912-ben következett be. A regényben szereplő hajón - csakúgy mint a valóságban -, azért pusztult el nagyon sok ember mert kevés volt a mentőcsónak.

A hajóval együtt a tengerbe veszett egy William Stead nevű újságíró is aki 1892-ben írt egy novellát melyben egy óceánjáró rengeteg áldozatot követelő pusztulásának vízióját jelenítette meg az északi vizeken. Stead aki spiritiszta volt, előre látta saját végzetét.

Több korabeli feljegyzés tanúsít egy különös esetet. Amikor a hajó Angliából előbb a francia Cherbourgba ment, hogy ott is utasokat vegyen fel, egy női utas bár Amerikába szólt a jegye, váratlanul kivitette a poggyászát a partra és otthagyta a hajót. Arra hivatkozott, hogy erre rábeszélte egy ismeretlen férfi, akit sem az előtt, sem később nem látott. Az idegen azt állította, hogy a Titanic el fog süllyedni. A történetet később megerősítették a katasztrófa után megmenekült utasok, akik látták-hallották ezt a jelenetet.

 Egy véletlen egybeesés?

Történet egy másik hajóról amelyet Titanian-nak hívtak.
A Titanian 1935 áprilisában szenet szállított Tyne-ból Kanadába.
Egy éjszaka William Reeves volt őrszolgálatban, amikor rossz
előérzete támadt.

 Ahogy közeledtek ahhoz a helyhez ahol a Titanic elsüllyedt, szorongása teljesen elhatalmasodott. Megállíthatta volna a hajót csupán egy rossz előérzet miatt? Döntésében végül is egy fantasztikus egybeesés segített. Azon a napon született amikor a Titanic elsüllyedt. "Veszély előttünk" kiáltott fel a hídra. Alig mondta ki, máris egy hatalmas jéghegy tűnt fel előttük. Éppen hogy el tudták kerülni az összeütközést.

 Amire nincs magyarázat:

A duplafenekű hajó törzse 14 vízhatlan kamrából állt.
Tény, hogy a Titanic akkor is felszínen maradhatott
volna, ha az első négy kamrát elárasztja a víz.

A jéghegy azonban az ötödik kamrát is átszakította. A tervezés hiányossága folytán az ötös válaszfal nem volt olyan magas mint a többi, így a víz ezen keresztül a többi kamrákba áramolhatott, ami végül is a hajó elsüllyedéséhez vezetett. Tény, hogy a Titanic pusztulása emberi mulasztások sora miatt következett be. Vajon miért haladt a Titanic olyan gyorsan 22 csomóval, amikor rengeteg jéghegyet jelentettek azon a területen. Az ütközés előtt az óceánjáró teljes sebességgel haladt előre, annak ellenére, hogy az est folyamán más hajókról, köztük a Baltic-ról is rádión keresztül jelezték: a Titanic egyenesen egy jégmező felé tart. Vajon miért szerelték fel a Titanicot mindössze 16 mentőcsónakkal, összesen 1250 üléssel 2300 ember számára. Összesen hat hajó indult a Titanic megsegítésére, de érdekes módon a Titanic-hoz legközelebb tartózkodó két hajó a California és a Carpatia csak nagyon nagy késéssel vette az SOS jeleket.

Vissza

Lábnyomok

Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, miközben életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben maguk mögött két sor lábnyomot látott a homokban, amik egymás mellett haladtak: a sajátját és az Úrét...

Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra. Ekkor vette észre, hogy az út folyamán sokszor csak egyetlen sor lábnyom volt látható. Arra is felfigyelt, hogy ez életének legkeservesebb szakaszainál fordult elő. Bántotta a dolog, így megkérdezte az Urat:
- Uram, Te megígérted, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy követlek Téged, Te mindig velem jársz életem útjain. De íme a legnyomasztóbb esetekben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, hogy éppen akkor hagytál volna el, amikor a leginkább szükségem volt Rád...
Az Úr így felelt:
- Drága gyermekem! Én szeretlek téged, és sohasem hagynálak el. A megpróbáltatás idején - amikor csak egy sor lábnyomot látsz -, akkor a karjaimba vettelek, és úgy hordoztalak.

Vissza

Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához a közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy ez szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében.

Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, így nem láthatta a falat sem.
- Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

 

Vissza

Jay Wouk esete

Egy amerikai pszichiáter meséli:
Jay Wouk, az Egyesült Államok egyik leghíresebb ügyvédje
kopogtatott be hozzám.

Elpanaszolta, hogy elviselhetetlen fejfájás gyötri, és mivel többektől hallott már eredményes hipnotikus gyógymódomról, hozzám jött bajával. A hatodik kezelés alkalmával kezdtek megszünni a fájdalmai, ugyanakkor furcsa kísérőjelenségekre lettem figyelmes. Ahogy egyre inkább visszavezettem az időben egyre gyakrabban beszélt önmagáról, mint Horst Wesen nevű német vándorszínészről, aki 1582 október 6-án halt meg, negyven éves korában és Köln közelében, Tharden falu temetőjében van eltemetve.

Hipnózisa alatt kitünően beszélt németül, és szakértők szerint olyan nyelvjárással amelyet abban az időben beszéltek. Elutaztunk Köln-be, megpróbáltuk megkeresni Tharden községet. A kis falunak ma Tard a neve és temetőjében nem találtunk Horst Wesen feliratú sírkövet.
Wouk hipnotikus álmában levezetett a falu futballpályájára, és közölte, ezen a helyen volt Tharden temetője a XVI.században. Sok pénzt ajánlott fel a községi elöljáróságnak, amely végül is engedélyezte az ásatást. Elsőnek egy kis templom romjai kerültek elő, majd a templom körül a temető is. Megtaláltuk Horst Wesen sírját, de sírkövön 1582 október 15-e volt feltüntetve Wouk határozottan állította, hogy október 6-án akasztották fel.

Ismét hipnotizáltam. Álmában különös történetet mondott el színészsorsáról. 1582 október 4-én Köln-ben meggyilkolták és kirabolták a város leggazdagabb pénzváltóját, Trummen bankárt. Mindenki tudta, hogy a tettes a rendőrség parancsnoka Dimnitz kapitány volt, de senki sem mert szólni, az emberek rettegtek a nagyhatalmú rendőrfőnöktől. Dimnitz elfogatta Wesent, mivel úgy gondolta, hogy a bolondos vándorszínészt úgysem védi senki, őt vádolta a gyilkossággal.

Wesen szenvedélyesen védekezett és közölte, hogy a gyilkosság időpontjában Köln-től 300 km-re a szeretőjénél tartózkodott. A bíróság amely Dimnitz befolyása alatt állt, 1582 október 5-én olyan döntést hozott, amely szerint, ha Wesen két napon belül bebizonyítja, hogy a rablógyilkosság idején a szeretőjénél tartózkodott akkor felmentik, de ha nem akkor felakasztják.

A színész barátai elindultak lóháton, hogy megkíséreljék a lehetetlent és elhozzák a koronatanút. Nem sokkal éjfél után katonák jöttek a színészért és kivezették a börtönudvarra ahol az akasztófa állt. Az ügyész közölte, hogy miután tíz nap elteltével sem tudta ártatlanságát bizonyítani az ítéletet végrehajtják. Még mielőtt megszólalhatott volna megragadták, és felakasztották. Holttestét kiadták a barátainak, akik kétnapos gyötrelmes utazás során elhozták magukkal a koronatanút Wesen szeretőjét.

1582 október 5-én éjfélkor hajtották végre ugyanis XIII. Gergely pápa naptármódosító reformját, amelynek következtében 1582 október 5-én éjfélkor egy pillanat alatt 1582 október 16-a lett.

Barátai először egy névtelen sírba temették, és csak Dimnitz halála után helyezték az általunk felfedezett sírba. Így Wouk helyesen emlékezett 1582 október 6-ára mint erőszakos halálának pontos dátumára.

Vissza

A fal

1982-ben a spanyolországi Ponferrado városában lebontottak egy régi házat. A több mint száz éves falakat eltakarító munkások a történelmi városnegyed épségére való tekintettel nem alkalmaztak robbantást, hanem felülről lefelé haladva téglasoronként bontották le a vastag falakat. Az egyik szinten váratlanul egy emberi koponyával néztek farkasszemet. Megdöbbenve bontották tovább a falat, mert gyanították, hogy a koponya alatt egy egész csontváz rejtőzik a falban. Közben a munkavezető bűntényre gyanakodva értesítette a rendőrséget. Az eset különlegességére való tekintettel bűnügyi szakértőket is hívtak a helyszínre, és az ő jelenlétükben folytatták a bontást. A munka előrehaladtával mind döbbenetesebb látvány tárult a jelenlevők szeme elé. A falban egy 20-25 éves férfi csontvázát találták, meglehetősen szokatlan formában. A gyanút, hogy az építők annak idején egy halottat falaztak be, kénytelenek voltak elvetni. Ugyanis a téglák között nem találtak emberi test befogadására alkalmas üreget. A fal és a csontváz szerves egységet alkotott. A szakértők szerint a fiatalember kb. 70 évvel ezelőtt került a falba, de hogyan? Hiszen a bordái között, a valamikori testében is téglák voltak. Az egyik bordacsontja és a bal alkarja pedig egyenesen benne volt egy-egy téglában. A ház építési idejéből arra következtettek, hogy a fal már rég ott állt, amikor egy ember valamilyen általuk ismeretlen módon belekerült. Úgy nézett ki, mintha át akart volna sétálni rajta, de nem tudott kijönni belőle, így az építmény foglya maradt. Feltehető azonnal életét vesztette.

Aki olvasta H. G. Wells: Faljáró című novelláját, talán azonosíthatja a főszereplőt.

Vissza

Köd előttem, köd utánam

1969-ben a brazíliai Sao José de Rio Preto városában egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni. A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el, amikor a húga csodálkozva felkiáltott. Paulo eltűnt! Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillantást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból. A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihívták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo "szétfolyt a levegőben".

Vissza

A múmia

1961 novemberében az észak-angliai Darlingtonban. David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában. A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Loweék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakódásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

Vissza

Üzenet a föld alól

A középkorban egy francia városka lakóinak hihetetlen találkozásuk volt. Egy napon nagyszakállú, piszkos bőrű, furkós botot szorongató idegenek bukkantak fel a patak szélén, amely a közeli hegyből csordogált alá. Két férfi és egy nő jött a vízhez inni, de amikor a parasztok odagyűltek, ijedten elinaltak onnan. Egy barlangban veszett nyomuk. A parasztok még hetekig őrizték a nyílást abban a hiszemben, hogy elemózsia és víz nélkül nem bírják sokáig, de sosem kerültek elő.

1915-ben egy dél-franciaországi falu nyugalmát kavarta fel egy különös halott. A hegyi út mellett egy bozontos hajú, nagyszakállú, szőrös atyafi testét találták meg. Az illető 30 éves lehetett, és ami a legfurcsább, a ruházata csak egy vakondbőrből készült, állatinakkal összevarrt, kezdetleges ágyékkötő volt. A halál okát nem tudták megállapítani, de a falu orvosa és patikusa egyhangúlag állította, hogy rendkívül széles lába volt, amelyen valószínűleg sohasem volt cipő. Ősember benyomását keltette, de hogyan került a faluba? A háborús viszonyok között szigorúan ellenőrizték a határokat és az utakat, így más országból nem jöhetett. Később előkerült egy tanú, aki két nappal korábban még élve látta az idegent, amint egy barlangból előbukkant.

1960-ban egy skandináv orvos - ki szenvedélyes amatőr fotós is volt -, különös kalandról számolt be egy angol újságnak. Szerette a lakott településektől távoli vadregényes tájat fényképezni. Az útja éppen egy hegyoldal mentén vezetett, amikor az egyik szikla megmozdult, és kissé odébbgördült. A résből két kistermetű, félmeztelen ember bújt elő. A szemtanú nem volt rest, nyomban két képet készített róluk. Többre nem volt lehetősége, mert azok ahogyan meghallották a fényképezőgép kattogását, eltűntek a nehezen járható sziklás-bozótos terepen. Az orvos nem merte őket üldözni, mivel azok ketten voltak, és botokkal voltak felfegyverkezve. Sajnos a képeket nem volt hajlandó közzétenni, mert erről a felfedezéséről könyvet akart írni. Azt gondolta, hogy kellően felszerelkezve visszamegy a helyszínre, leereszkedik a barlangba, hogy további információkat gyűjtsön erről a világról. Úgy látszik, megtette, mivel az újság később beszámolt róla, hogy az orvos nyomtalanul eltűnt, és azóta senki sem látta.

1971-ben a spanyol-francia határ mellett, nem messze Andorrától, sajátos módon került felszínre a föld alatti világok egyike. Egy hegyi falu kőbányájában éppen leomlasztották a soron következő földréteget, amikor az eloszlott porfelhőben egy üreg tárult a falusiak szeme elé. Benne négy kistermetű ember, kik a detonációtól és a hirtelen rájuk ömlő napfénytől kábultan álltak ott. Amint felocsúdtak, csivitelő kiáltásokat hallatva eltűntek egy alagútszerű járatban. Eközben valamilyen módon gyorsan beomlasztották maguk mögött az alacsony folyosót. Az omlásveszély miatt a helybeliek nem merték őket követni. Egy szemtanú szerint széles talpuk volt, és mintha bőrkeményedés lett volna a térdükön, valamint a könyökükön. Még annyit meg tudtak állapítani róluk, hogy ápolatlan volt a hajuk, és néhány különös szerszám volt a kezükben.

1947-ben Jugoszláviában, a Dinári Alpok egyik hasadékában különös csoportba botlottak a helyi favágók. Ezek szintén alacsony termetű, bozontos, szürkés bőrű emberek voltak, és két gyerek is volt közöttük. Öten-hatan lehettek, és csivitelő nyelven beszéltek, amikor egy ösvényen szembetalálkoztak a favágókkal. Amint a két csoport megpillantotta egymást, kölcsönös volt a rémület. Az idegeneken levő állatbőrruhák, valamint a kezükben tartott kő- és fabunkók alapján a favágók azt hitték, hogy ősemberekkel találkoztak. A primitív lények ijedelme nagyobb lehetett, mert gyorsan elszaladtak. A favágók még sokáig tanácskoztak, hogy kövessék-e őket, és mire eldöntötték, hogy utánuk mennek, már nyomuk veszett.

A legkülönösebb eset 1887. augusztus közepén történt, amikor a spanyolországi Banjos falu közelében a mezőn dolgozó parasztok két tizenéves korú gyereket pillantottak meg. A furcsa öltözetű kisfiú és kislány egy barlangból lépett elő. Szemmel láthatóan zavarta őket az erős napfény. A legmeghökkentőbb az volt rajtuk, hogy olyan zöld volt a bőrük, mint a falevél színe. Amikor a parasztok megszólították őket, különös nyelven szólaltak meg. Beszédüket később a nyelvészeknek sem sikerült azonosítaniuk. A két gyereket a helyi bíró házába vitték, aki megpróbálta lemosni róluk a zöld festéket, de hamar rájött, hogy ilyen a bőrük színe. Ezt követően alapos orvosi vizsgálatnak vették alá őket. Fajbeli besorolásuk azonban nem járt sikerrel. Alapvetően negroid vonásúak voltak, de a szemük inkább ázsiai jellegűnek tűnt. Hiába kínálták őket különböző ételekkel, italokkal, semmit sem fogadtak el. Csak a frissen szedett zöldborsót voltak hajlandóak megenni. Emiatt hamarosan legyengültek, kiszáradtak. A kisfiú öt nap múlva meghalt, de addigra a bőre kifakult. A kislány még öt évig élt. A napfény hatására az ő bőre is elvesztette eredeti színét, és a miénkhez vált hasonlóvá. A bíró házában cselédként dolgozott. Közben valamennyire elsajátította a spanyol nyelvet. Így elmondta, hogy az ő titokzatos világa a föld alatt van. Országukban örök homály uralkodik, és sohasem süt a nap. Egy hatalmas szélvihar ragadta el őket, és egy nagy, széles folyón túl sodorva a banjosi barlangban találták magukat.

A XII. század közepén egy farkasok elleni veremcsapdában két síró gyereket találtak a Suffolk-i Woolpit mellett. Ruhájuk és érthetetlen beszédük itt is nagy megrökönyödést váltott ki a helybeliekben. A leginkább azonban az egzotikus formájú szemük, és a teljesen zöld bőrük váltott ki csodálkozást. Itt szintén egy kisfiút és egy kislányt találtak, akiket a helyi földbirtokoshoz, Sir Richard de Calne-hoz vittek, aki befogadta őket a kastélyába. Ez esetben sem tudtak semmilyen kedvükre való étellel, itallal szolgálni nekik. Ők csak a nyers zöldbabot fogadták el. Ez esetben a kisfiú még egy évig élt, de a kislány felnőtt, és a környéken telepedett le. Az ő bőre is kifakult, és később férjhez ment egy Lynn-ből származó norfolki nemeshez. Valamennyire megtanult angolul, és elmesélte, hogy egy Szent Martin nevű országból érkeztetek, ahol nincs napsütés, csak állandó félhomály. Éppen a nyájukat legeltették, amikor kíváncsiságból bemerészkedtek egy barlangba. Belezuhantak egy gödörbe, és a fényes Angliában kötöttek ki.

Vissza

Indián vers

"Nem érdekel, miből élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy. Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül. Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.

Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e. Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz és mennyi pénzed van. Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy és hogy kerültél ide. Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál. Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."

Vissza

Gépkocsivezetők

Előzni kezdtem és eleinte szinte biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Mikor a pótkocsis teherautó mellé értem úgy középtájra, észrevettem, hogy a szembejövő személykocsi túl gyorsan közeledik felém. A francba - gondoltam és padlóig nyomtam a gázpedált. Megcsinálom, megcsinálom! - mondogattam egyre hangosabban. Gyerünk, gyerünk, te szemét, gyorsulj, te ócskavas! Villogni kezdett a szembejövő kocsi, de már nem volt visszaút. Rémülten ezt kiáltottam: Isten most segíts! Jézus segíts rajtam! - ordítottam most már torkom szakadtából. Halálfélelmem volt. Innentől kezdve gyorsan történtek a dolgok, egy mozdulattal balra kaptam a kormányt, arra számítva, hogy kisiklok majd a szántóföldre és megúszom valahogy. Pechemre a szembejövő is ugyanezt gondolhatta, mert ugyanarra táncolt ki az autója, amint az enyém és ennek az lett az eredménye, hogy a két autó frontálisan ütközött egymással. Óriási csattanás és rápördültem az útra, úgy forogtam, mint a ringlispíl. A jobb első tetőtartó oszlop úgy rácsuklott a fejemre, mint a tangóharmonika. Időm sem volt felfogni, mi történik velem, mert mire egyet gondolhattam volna, már valahol máshol szálltam a kocsi felett. Alattam még hömpölygött az autóm, de én mintha már nem is lettem volna benne. Csak szálltam-szálltam, úgy öt méterre a roncs felett. Mikor átvillant az agyamon, mi is történik valójában velem, azt gondoltam: Úristen, most meghaltam, vagy álmodok? Az előbb még nagyon is fenn voltam!?... Mennyire más volt onnan nézni a történteket! Azt gondoltam: Hogy van ez? Az előbb még vezettem a kocsimat, most meg itt dekkolok öt méter magasságban, és nézem a saját halálomat. Mi a franc történik itt?!... Aztán észrevettem, hogy oda szállok, ahová csak akarok. Közben megálltak az utánam jövő autók és sietve odaszaladtak a roncshoz, mivel az én kocsim sokkal rosszabbul járt, mint a szembejövő autó. De mint később kiderült, ez csak a látszat volt, mert a másik autó vezetője kikerült a szélvédőn, és haldoklott az úttest szélén. Körbevették őt is és a roncsot is, amiben én voltam. Ami ez után következett, az nagyon meglepett. Láttam, hogy az a másik férfi kiszáll a testéből, és odaszáll hozzám.

Azt mondta: Látod mit csináltál? Én nagyon zavarba jöttem és azt feleltem: Látom, de kérem, ne haragudjon rám. Erre ő: Nem haragszom rád, mert ennek így kellett lennie, most megyek, de te még visszamehetsz, mert érted imádkoznak ott lent. Valóban - gondoltam, mert lent egy nénike imádkozni kezdett a roncs felett, hogy ne haljak meg ilyen szörnyű módon, hiszen olyan fiatal vagyok még. Érdekes módon nem hallottam az ő hangját, inkább csak valahogy éreztem a gondolatait, melyek őszinték voltak. A férfi egyre távolabb került a baleset helyszínétől, nem láttam, csak éreztem, mint ahogy azt is éreztem, hogy valami húz a roncshoz engem és a következő pillanatban, mintha lezuhantam volna, egyenesen a roncsba. A pillanatnyi emlékem a fájdalom és a még szörnyűbb fájdalom volt. Amikor elmondták nekem, hogy a másik autó sofőrje meghalt, akkor én már ezt rég tudtam.

Árvai Attila: Halálközeli élmények magyar földön

Vissza

Halálos álom

Az elmúl 25 év alatt Hawaiin, és a Fülöp szigetekről kb. 130-140 különösnek mondható halálesetet jeleztek, melyek szervi, illetve pszichikai okait mindeddig nem sikerült kideríteni.

Az is különös, hogy a "halál álmának" nevezett betegség soha sem szedi áldozatait a nők közül, ezért nevezhetnénk akár kimondottan a férfiak betegségének is. A "kór" minden egyes esetben erős fejfájással jelentkezik, mely a fej és a nyaki részek erőteljes masszírozásával hamarosan elmúlik. Kisvártatva újra jelentkezik, majd újra elmúlik, amíg a beteg el nem alszik.

Az erős fejfájást követő alvás során a beteg hánykolódik, dobálja magát, nyög, nyöszörög. A tünetek láthatóan egyre erőteljesebbek. Majd ujjai ökölbe szorulnak, szája habzani kezd, és jól látható módon mindent megtesz, hogy a borzalmas álomból felébredhessen, de önerejéből képtelen rá. Gyorsul a légzése, mozdulatai egyre szabálytalanabbá válnak, és egyre nehezebben tud levegőt venni. Erős rángógörcs veszi hatalmába, értelmetlen szófoszlányokat kiáltozik, majd egy utolsót rándul, s a megkínzott, csupa verejték testből elszáll a lélek.

Mint ahogyan az elején említettük, ez a borzalmas halálforma csak a hawaiiak és a Fülöp-szigetiek között fordult elő. Eddig még nem vált áldozatává európai. Az utólagos vizsgálatok, és a boncolási jegyzőkönyvek szerint ez a "Bang Utot-betegség"-nek nevezett kór, minden egyes esetben tökéletesen egészséges férfiakat támad meg. A kimutatható elváltozások között a hasnyálmirigy bevérzése, a sápadt arc, a kimeredő szemek, a habzó száj, a körmök elkékülése, és az enyhe tüdővérzés nem a halál okai, inkább annak következményei lehetnek. Az is biztosnak látszik, hogy az ilyen módon elhalálozottak apja is ugyan ilyen rémálom áldozata volt.

Eddig mindössze egyetlen Bang Utut-ban rángatózó személyt sikerült felébreszteni, aki azt állította, hogy álma során egy titokzatos, apró emberke próbálta Őt megfojtani, s akinek markából semmiképpen sem tudott szabadulni...

Vissza

Lehet-e agy nélkül élni?

RTL KLUB Online

Egyes elméletek szerint létezik egy "hasüregi agy", mely felelős lehet bizonyos élettani folyamatokért. Talán ez lehet a magyarázata a számtalan esetben leírt, járkáló halottakról szóló mendemondáknak. Meglepő módon az elmélettel maguk az orvosok hozakodtak elő, melyet a halmozott idegszövetekkel magyaráztak.

Tarantino egyik filmjének hősnője rettentően kíváncsi volt arra, vajon egy emberi fej akkor is képes-e a beszédre, ha levágják? Kíváncsisága egészen a tettekig hajszolta a film szereplőjét. A rendező szerint ez nem más, mint kreatív fantázia. Ám valójában mi is történik? Valóban teljesen igaz az a megállapítás, hogy az emberi test életképtelenné válik agy nélkül és az agyhalál bekövetkezte után a test is elpusztul? Azt is tudjuk, hogy a lefejezett csirkék egy ideig még mozognak. Ezt a tényt pedig már nem lehet reflexszerű mozgásokkal megmagyarázni. Talán a csirke feje nem olyan tökéletes, mint az emberé. Mégis megtörténhetnek-e hasonló dolgok az emberekkel? - írja a para-normal.

Bármelyik orvos tudja, mikor a fejet elválasztják az emberi testtől, a szív még egy ideig működik. Ez azt jelenti, hogy a test szervei bizony a lefejezést követően is képesek működni, ám az általánosan elterjedt hiedelem szerint a fej nélküli test nem élhet tovább. Egyszer Szentpéterváron a sajtó hírt adott egy gombászó férfiról, aki egy robbanószerkezetet fedezett fel az erdőben. A férfi felkapta a szerkezetet, mely működésbe lépett és letépte a gombász fejét. A szemtanúk szerint a fej nélküli test valamiképpen még 200 métert megtett, ebből három métert egy patakon átívelő keskeny pallón.

A második világháborút túlélő katonák is meséltek olyan történeteket, melyekben lefejezett parancsnokaik további támadásokat vezényeltek az ellenség ellen, miközben fejük egyetlen izomroston függött, vagy éppen teljesen elszakadt testüktől. A történelem számtalan ilyen esetet említ. Szemtanúk beszámoltak arról is, hogyan figyeltek meg egy hóhért, aki egy guillotine-nal kivégzett asszony fejét tartotta karjaiban. Az áldozat szemei és szája még akkor is nyitva voltak. Mindez igen különös, ám az áldozat agya még egy ideig működött így a szája nyitva volt, mintha a nő még sikoltani akarna.

Egy középkori szövegben szintén hasonló tragédiáról olvashatunk, mely egy orosz kolostorban történt 1570-ben. Kornily atya a kolostor főnöke akkoriban rendkívül népszerű volt nemcsak gyógyító képessége, hanem bátorsága miatt is. Egyszer elrendelte, hogy építsenek egy magas falat a kolostor köré, hogy megvédhessék azt az ellenségtől, ám a pap nem kérte a cár beleegyezését. Rettegett Iván azonban értesült az engedély nélküli építkezésről, így haragjában saját maga ment el a kolostorba a büntetést kiszabni. Kornily atya a kapuk mellett, kezében kereszttel találkozott össze az őrjöngő uralkodóval, ám Iván engesztelhetetlen volt. Elrendelte Kornily lenyakazását.

A kivégzést az összes kolostorlakónak végig kellett néznie. Kornily feje legördült, majd hirtelen egy rejtélyes esemény történt: a test felvette a fejet, majd megindult a templom felé. Pontosan az oltár előtt Kornily végül holtan összerogyott. Rettegett Ivánt letaglózta a rejtélyes esemény, azonnal megbánta tettét, majd gazdag ajándékokkal szeretett volna bűnbocsánatot nyerni. Az utat, melyet Kornily fejetlen teste bejárt elnevezték a "véres ösvénynek" és máig virágokkal díszítik. A mártírként számon tartott papot később szentté avatták.

1386-ban I. Ludvig Bajorország királya halálra ítélte a bajkeverő Ditz von Schaunburgot felségárulás vádjával. A nemes és négy társa vérpadra került. Halála előtt a lázadó szokatlan kéréssel fordult a királyhoz, megkérte, kegyelmezzen meg társainak, ha az ítélet végrehajtása után lefejezett teste képes lesz elfutni. A király jót nevetett a kérésen, de megígérte, hogy teljesíti. Az elítélteket ezt követően egymástól nyolc méterre felsorakoztatták. Egy éles kard süvített fel a levegőben, majd Ditz von Schaunburg feje hangos csattanás kíséretében lerepült. Ezt követően ismét furcsa dolog történt: a lefejezett ember teste felpattant és elkezdett rohanni, minél távolabb a vesztőhelytől. A nemes teste 32 lépés után esett össze. A király sokkos állapotba került a rémülettől, de betartotta ígéretét. A hihetetlen balesetet Isten akaratával magyarázták, aki védelmébe vette az elítélt katonákat.

Orvosi esetek

Mindezek olyan dokumentumok voltak, melyek az agy nélküli testek "rövid életét" írják le. 1935-ben New York-ban született egy csecsemő. A baba mindent megtett, amit egy csecsemő tenni szokott: aludt, evett és sírt. Amikor azonban a csecsemő meghalt az orvosok igencsak meglepődtek a boncolás eredményén, ugyanis kiderült, a pici embernek nem volt agya. A hihetetlen esetet tudományos rejtélyként könyvelték el. Az újabb és újabb tények csak további fejtörésre buzdították a kutatókat. Az újabb esetek ráadásul megbízható forrásokból származtak.

A híres, német idegsebész, Haufland professzor is leírt egy esetet, melyben betege megbénult, ám egészen haláláig tiszta volt a tudata. Akkoriban az orvosoknak még nem volt meg a kellő felszereltségük ahhoz, hogy bepillantsanak egy páciens fejébe , és felfedezzék a betegséget kiváltó okokat. Amikor a beteget felboncolták Haufland professzor agy helyett gerincfolyadékot talált a koponyában.

1940-ben egy 14 éves fiút szállítottak a bolíviai Nyikolaj Ortiz kórházba, a diagnózis szerint agynövekedéssel. A beteg heves fejfájásokra panaszkodott, melyek főként az éjszaka folyamán erősödtek. A fiú hamar meghalt, mivel az orvosoknak nem volt elég idejük egy életmentő operációra. A boncoláskor az orvosok olyasmit találtak, mely nemigen hasonlított az emberi agyra. Egy hatalmas tályog töltötte ki majdnem az egész koponyát, mely arra késztette a tudósokat, hogy elgondolkodjanak az orvostudomány alapelméletein.

A vallástól eltérően a tudomány máig nem tudott választ adni az ilyen esetekre. Ám úgy tűnik tényleg át kell gondolni az alapvető orvosi elméleteket. Az összetett mozgások, mint a séta vagy a futás az agyi visszacsatolás eredményeképpen mennek végbe. A "hasüregi agy" lehet az egyetlen hihető elmélet ezekben az esetekben. Amerikai kutatók felhalmozódott idegszövetet találtak a nyelőcső és a gyomor belső felszínén. A kutatók számításai szerint a "harmadik agyközpont" idegsejtjeinek száma akár 100 millióra is tehető, mely több mint a gerincagyé. Elmondásuk szerint nem egyfajta egyedüli idegszövetről van szó, hanem egy olyan formációról, mely képes az információtárolásra és az egészség, illetve az érzelmek befolyásolására.

A kutatók szerint a "hasüregi agy" a hormonkiválasztást vezényli le stresszhelyzetekben, azaz harcra vagy menekülésre biztatja a szervezetet. Bár a jelenséget még nem tanulmányozták alaposan, nem lehet kizárni, hogy ez lehet a felelős a lefejezett testek furcsa "életéért" a halál után.

Vissza

A lábnyom

Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és ő is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással, és véget ért.

- Látja ott azt a lábnyomot? - szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétől.

- Látom - felelte Boura. - Egy ember lábnyoma.

- Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

- Hogy kerülhetett oda - csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

- Várjon - szólt az idegen -, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára - tette hozzá ingerülten -, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a mezőre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sőt néhány lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De itt nincs másik lábnyom.

- Ostobaság - felelte Boura -, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt előttünk.

- Az országút felé a nyom sarka néz; az illetőnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennie. Előrefelé csak mezők vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a mezőn?

- De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. - Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkodott. - Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csőrében, és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.

- Ha a havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.

- A madár talán akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.

- De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami... léggömbről került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy bolondot csináljon az emberekből. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de... No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott. - És mind a ketten letértek az országútról, hogy közelebbről is megnézzék a nyomot.

A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szűz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.

A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a napirendről.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A "felülről" keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen igazsággá vált.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tőle.

Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.

- Valaki a bolondját járatja velünk.

- Szégyen, gyalázat - mondta a másik -, szörnyen buta dolog, de... a fene egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak... Ide figyeljen - horkantotta csaknem ijedten -, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől? Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen magyarázatot találnunk... Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.

- Azt hiszem - felelte csendesen Boura -, mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak "természetes" magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerőszakoltabb okokba, csak azért, mert "természetesek". De talán sokkal egyszerűbb és sokkal... természetesebb volna, ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugodtan továbbmennénk utunkon... minden zavar nélkül. Talán még elégedetten is.

- Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne... ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa, akkor térdre esnék, és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy lábnyom... borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!

- Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt... ebben a lábnyomesetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet.

- Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha engem is megváltanának... csodára várok... olyan csodára, amely megváltoztatná az életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.

Sokáig hallgattak mindketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre sűrűbben hullott.

- Emlékszem - kezdte el Boura -, hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az első magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. És ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következő láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami előtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nem kapcsolódnak más dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedülvalóságát bizonyítják. Tudok dolgokat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg, és mégis... Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott?

- Nekem - szólalt meg a másik - a hétmérföldes csizma jutott az eszembe. Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudja... ennek az embernek az első lépése talán Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következő lépése meg Rakovníknál. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a "Napi hírek" rovatban talán megtalálhatnánk a következő lépést, és azok alapján végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket; ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját járja. Mindez lehetséges... és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk tovább követni.

Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan új hótakarót öltött.

- Nem vesztem el szem elől... - mondta a behavazott férfi.

...a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.

Karel Čapek

Vissza

Gáz van!

Az 1979.-es év egyik reggelén Helen Tillotson öt órakor arra ébredt álmából, hogy valaki erőteljesen kopog lakása ajtaján. Egyszerre csak felismerte, hogy édesanyja szólongatja: "Helen, ott vagy? Eressz be!" Helen gyorsan köntösébe bújt, majd odasietett az ajtóhoz, hogy megtudja, mi a baj.

Édesanyja Mrs. Marjorie Tillotson, aki philadelphiai lakásában éppen az utca túloldalán lakott, szerette volna megtudni, hogy Helen miért kopogott az ajtaján néhány perccel korában.

A huszonhat éves Helen álmosan tájékoztatta anyját, hogy előző este 11-kor feküdt le, és az óta nem is ébredt fel addig, amíg meg nem hallotta anyja kopogását az ajtón.

"De hát láttalak! Beszéltem veled!" - háborgott Mrs. Tillotson. Állítása szerint Helen felszólította, hogy ne kérdezzen semmit, csak azonnal kövesse Őt lakásába.

Hirtelen óriási dörrenés hallatszott kívülről. A két vitatkozó nő az ablakhoz rohant: azt látták, hogy az utca túloldalán lévő ház - melyben Mrs. Tillotson is lakott - romokban áll. Mint később kiderült; gázszivárgás okozta a robbanást, melyet mindössze egyetlen lakó élt túl: Mrs. Tillotson...*

Vissza

FORRÁS:http://osero.hu/erdekes.htm#Az ablak