Ennek a tüneménynek nem az éhséghez van köze, hanem ahhoz az ősi ösztönhöz, ösztönös kíváncsisághoz, hogy az emberiség is, mint a gyermek, mindent megkóstolt maga körül, s a legtermészetesebb, hogy abból, amiből a legtöbb van a természetben. A földet is, ahol ehetőnek bizonyul, ott felhasználják.

No, azért nem fenyeget az a veszély, hogy egy szép napon felfaljuk a földgolyót s ott szorongunk a maradékán, mint valami lerágott almatorzsán; ezt csak rajzfilm-jelenetként képzelhetjük el. Csodálatos módon tény azonban, hogy a földnek épp olyan tájain találkozunk földevőkkel, ahol a természet gazdagsága miatt egyáltalán nincs szó arról, hogy az ember rászoruljon a földevésre. Egyéb okai lehetnek.

Az Orinoco folyó mentén, az esős évszak elején, sárgásszürke, zsíros tapintású agyagos földdel táplálkoznak, persze növényi és állati tápszerekkel vegyesen. A San-Madalena folyó mentén, szintén Dél-Amerikában, cserépedénykészítés alkalmával, már munka közben a nyersanyag egy részét megeszegetik a fazekasok, mintha csak nyers tészta volna. A Dél-Amerikát meghódító spanyolok annak idején, Kolumbusz után, hoztak át Európába „ehető edényeket” – ehető serlegeket. Spanyolországban több száz éve bucari néven ismerik: papírvékonyságra nyújtott agyagból készülnek, melynek aromája kicsit a citroméra emlékeztet; a portugáliai Ertamos városka közelében bányásszák különös nyersanyagát. A spanyol nemes hölgyek már a XVII. században ették a jóízű „ertemozi” földet csemegének. Bolíviában még e század elején a cukrászdákban is kaphatók voltak tetszetős formába gyűrt földfigurácskák. Jáva szigetén halacskák formájában a bazárban árulták az ehető földet, mely korom és fahéjízű egyszerre, azok szerint, akik kóstolták.

A legkülönösebb nyalánkságok közé tartozik egy bizonyos „ételföld” a Szudán déli határán élő törzsek szerint, akik fűszer gyanánt teszik az ételbe vagy előzőleg lisztté morzsolják, zsemleszerű kenyerekké formálják s naponta három darabot is elfogyasztanak belőle. A Föld és a föld neve görögül, tehát tudományosan, egyéb összetételekben is geo-: geográfia, geológia. A földevés, az úgynevezettgeofágia tehát az egész világon ősidők óta létező szokás volt, Kínától Amerikáig. Kaliforniában a tatu-indiánok jávorfa lisztjüket porrá tört vörös agyaggal keverik. Éhínség idején Németországban és Oroszországban ették az úgynevezett „vasvajat” vagy „hegylisztet”. Új-Kaledóniában a zöld színű „szalonnakövet” fogyasztották; a Skandináv-félszigeten, a Battoni-öböl mellékén zabliszttel, árpadarával keverten kenyérbe sütik vagy tésztává főzik az ehető agyagot. Ugyanezt ismerik a tunguzok is a tundrákon.

Alig van a trópusokon olyan vidék, ahol, ha ehető földet ismernek, ne használnák fel fogyasztásra. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy ott, ahol szinte kizárólag növényekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak, a gyümölcssavak erős hatását a gyomorban a lúgos földanyagok ellensúlyozzák.

Elgondolkoztató mindez, ha hozzávesszük, hogy nem minden nép ismeri az étkezési célokra használt legközönségesebb ásványt: a konyhasót. Igen sok vadászó törzs csak elégetett fűszerfák illatos hamujával hintette meg ételeit.