Idegen rádiójelektől eltérített szondákig: az űr rejtélyei

 

Az univerzum 90 százalékát a sötét anyag alkotja, aminek mibenlétéről fogalmunk sincsen. Vannak olyan fizikai állandók, amik mégsem állandók. Érthetetlenül erős kozmikus sugárzások érnek minket. Olyan jeleket kapunk, amik nemzetközi egyezmények által tiltott frekvenciatartományban érkeznek hozzánk. A New Scientist válogatásából tallózunk olyan tudományos jelenségekről, amikre még mindig nem találtunk magyarázatot.

 

 

72 másodperc a külső űrbőlJerry R. Ehman csillagász 1977. augusztus 15-én üzenetet kapott a külső űrből. A 72 másodperces rádiójelet Ohio állam egyik rádióteleszkópjával, a Big Earrel sikerült befognia, maga a jel a Nyilas csillagkép irányából érkezett. A Wow! jelként elhíresült titokzatos rádiójel (Ehman a meglepődés e szavát írta a nyomtatóból kipörgő papírra) érdekességét és titokzatosságát nem csak intenzitása adta, hanem az is, hogy az 1420 megahertzes frekvencián érkezett. A rádióspektrum e részében nemzetközi egyezmények tiltják bármilyen jel sugárzását, ugyanis ez a frekvencia tökéletes a kozmosz azon részeinek megfigyelésére, amelyek átlátszóak a többi elektromágneses frekvencia számára.

A fejtörést csak tovább fokozza, hogy a legközelebbi csillag a Nyilas csillagkép irányában tőlünk 220 fényévnyire van, így két elmélet valamelyikéhez kell ragaszkodnunk: vagy egy roppantul intenzív csillagászati eseményből származó jelet fogtunk, vagy pedig egy fejlett technológiát és erős jeladó berendezéseket birtokló idegen civilizációtól származhat a jel. Az ég érintett zónáját több százszor végigpásztázták, de ehhez a jelhez hasonlót nem érzékeltek. Mindez egyáltalán nem meglepő: a Big Ear ugyanis bármely pillanatban csupán az ég egymilliomod részét tudja vizsgálni, annak pedig még kisebb az esélye, hogy egy jeladó berendezés ugyanazon pillanatban és ugyanarra a területre küldené ki jelét, amit a teleszkóp éppen vizsgál. A jel mégis lehet, hogy csak egyszerű interferencia, amit a Földről küldött rádióüzenetek okoztak, ilyenből pedig már sokat láttak a kutatók, állítja Dan Wertheimer, a SETI@home program főkutatója. Ehman is úgy vélte, lehet, hogy földi rádiójel pattant vissza az űrszemét egy darabjáról.

Az állandók változtatják értéküket1997-ben John Webb és társai Sydney-ben, a New South Wales Egyetemen vizsgálták azt a fényt, ami távoli kvazárokból 12 milliárd évnyi utazást követően éri el bolygónkat, és nagy meglepődésükre azt tapasztalták: amikor példéul fémből, nikkelből vagy krómból áló csillagközi felhőkön halad keresztül a fény, azoknak atomjai teljesen máshogyan nyelik el a fény fotonjait. Mindez csak azzal magyarázható, hogy az alfával jelölt úgynevezett finomszerkezeti állandó teljesen más értéket vett fel akkor, amikor a fény áthatolt a felhőkön. Mindez pedig lehetetlen, hiszen az alfa - ami gyakorlatilag azt mutatja meg, hogy a fény hogyan viselkedik egyes anyagok közelében - értékét az elektron töltéséből, a fénysebességeből és a Planck-állandóból számoljuk ki, az pedig nem valószínű, hogy ezek bármelyike változhatott volna.

Hasonló eredményekre bukkantak azonban Steve Lamoreaux és kollégái egy földi jelenség vizsgálata közben. Az új-mexikói Los Alamos Nemzeti Laboratóriumban bolygónk egyetlen természetes nukleáris reaktorának fissziós maradékait vizsgálva arra jutottak, hogy a mostani Gabon területén lévő oklói urániumlelőhelyen kétmilliárd éve nukleáris maghasadás történt, ekkoriban pedig a fény és az anyag kölcsönhatása még máshogyan nézett ki. Az alfa értéke ugyanis meghatározza egy ilyen reaktorban a radioaktív izotópok arányát, így az oklói maradványokat megvizsgálva megbecsülhetjük az alfa kétmilliárd évvel ezelőtti értékét. Lamoreaux és társai a Physical Review szaklapban azt publikálták: az alfa értéke az oklói maghasadás ideje óta több mint 4 százalékkal csökkent. Mindez miért lehet mégis fontos? Ha tudjuk, hogy a fény miként halad át molekuláris felhőkön, többet tudhatunk meg arról is, hogy az egyes elemek hogyan alakultak ki az univerzum történetében. Mindenesetre az állandók csak a jelenlegi fizikai modellben, az általunk ismert és kezelt környezetben leírható jelenségekre vonatkoznak, így más fizikai modellekben az általunk ismert állandók is más értéket vehetnek fel.

Sötét anyag, sötét energia

Univerzumunk kritikus tömegének 26 százalékát adja a sötét anyag, az az anyagfajta, ami semmilyen elektromágneses sugárzást nem nyel el és nem is bocsájt ki, jelenlétére csak gravitációs hatásából tudunk következtetni. Míg a kritikus tömeg 4 százalékát a hagyományosan is megfigyelhető anyag adja, 70 százalékát a sötét energia teszi ki, ami elméletileg azért felelős, hogy világegyetemünk egyre gyorsulva tágul. Az elméleteket leszámítva mindezek a kozmosz legnagyobb rejtélyeinek számítanak.