Kate Carry TELEPÁTIA Néhány éve felfedeztem magamban egy különleges (?) képességet. Az egész történet úgy kezdődött, hogy elmentünk Ignatyenko, a nagy mágus műsorára. A DOZSO-ban volt a műsor, sikerült korán odaérnünk férjemmel, és befurakodtunk a második sorba. Így tehát közvetlen közelről nézhettük a műsort. Én valóban nagyon kíváncsi voltam, akkoriban nagyon érdekeltek a "para"-jelenségek. Ignatyenko amint belépett a színpadra, erősen rám nézett, férjem meg is jegyezte, hogy hogy bámul. És ez így folytatódott, többször is kísértetiesen rám nézett. Nem lettem tőle valami jókedvű, és a körülöttem ülő idegeneknek is feltűnt a dolog, a mellettem ülő nő rám is szólt, hogy ne zavarjam meg a Mestert. Én csak kuncogtam magamban, hiszen eszem ágában sem volt ilyesmi. A műsor után, hazafelé menet néhány ismerősünkkel beszélgettünk, a vélemények megoszlottak a látottakkal kapcsolatosan. Mikor férjemmel ketten maradtunk, elkezdtünk arról beszélgetni, hogy mi van akkor, ha bennünk is rejlik valami különleges képesség, csak még nem jöttünk rá. Hazatérve elkezdtük végigpróbálni az "ignatyenkós" műsorszámokat, bűvöltük-bájoltuk egymást, de nem volt semmi eredménye, csak jól kifáradtunk. Csalódottan eltettük a kártyákat, színes ceruzákat és egyéb kellékeket, és kezdtünk belenyugodni helyzetünkbe. Lefeküdtünk, leoltottuk a villanyt, és én férjem homlokára tettem a kezem, már nem is tudom, miért. Hirtelen úgy éreztem, Alex egy háromszögre gondol. - Háromszög? - kérdeztem, Alex pedig meglepetésében felült. - Igen, - válaszolta, - éppen a műsor egyik háromszöges feladatára gondolt. Unszolásomra egy másik síkidomra gondolt, és én, tenyeremet a homlokára téve azt is láttam magam előtt. Először azt gondoltuk, mindez csak véletlen, hiszen síkidomokat könnyű "tisztán látni", nincs túlságosan sok variáció sem, ha az alapvető idomokat tekintjük. - Gondolj más tárgyakra, gondolatban rajzold körül őket! - kérleltem Alexet. Sorra láttam magam előtt minden gondolatát: lefelé menő lépcső, olvasólámpa, bőrkötéses Biblia, hullámzó tenger és más effélék. Akkor gyanút fogtam: hátha csak ugrat szeretett férjem, a humor mindig erős oldala volt. Támadt egy ötletem: ő kigondolt valamit, az íróasztalhoz ülve lerajzolta, én persze nem láttam, mit rajzol. Utána lekapcsoltuk a villanyt, homlokára tettem a tenyerem, "leolvastam" azt, amire gondolt, és én is lerajzoltam. Ezt követően pedig összehasonlítottuk a rajzainkat. Bármilyen megdöbbentő, megszólalásig hasonlítottak a legkülönbözőbb dolgokat ábrázoló rajzaink, ma is őrízzük e kísérletünk tanúbizonyságaként. Bár késő éjjelre járt az idő, mégis felkeltettük orvostanhallgató albérleti társunkat, annyira csodálkoztunk a tapasztaltakon. Lakótársunk azonban azt mondta, hogy hülyék vagyunk, és biztos, hogy ez az egész csak véletlen. (Na, de negyvenszer? Egyetlen hiba, egyetlen félreolvasott rajz nélkül?!) Azután még sokszor kipróbáltuk ezt az egészet, sőt szüleimmel, barátaimmal is, az ő fejükből is "olvastam", hasonló sikerrel. Én az egészről azt gondolom, hogy ebben a képességben nincs semmi rendkívüli, a gondolatátvitel, a hetedik érzék minden emberben működik valamilyen szinten, legfeljebb nem tud vagy nem akar tudni róluk. Mai világunk az érzésekre sem fektet nagy hangsúlyt, nemhogy a megérzésekre! Természeti környezetben élő népeknél mindez még sokkal jobban működik, a modern civilizáció csapása, hogy ezen képességeink elvesznek vagy tompulnak. Agyunk szerintem leszokik arról, hogy gondolatokat küldözgessen szavak nélkül, hiszen ezt a szerepet átvette a TV, a rádió, az újság, a könyv, a számítógép, a telefon, és a rengeteg felesleges, nem lényegretörő beszéd. Ha kultúránk fejlődése a jelenlegi irányban halad, pár évtized múlva nem is a műv.házakban fognak fellépni titokzatos emberek pénzért, hanem csak egy-két olyan ritka példány marad közöttünk, aki megérzéseire (is) támaszkodhat. Ôket pedig ketrecekben fogják mutogatni. Ezért kérlek, ha mindezt elolvastad, nehogy elárulj engem, mert én nem vagyok rendkívüli, csak éppen olyan mint te, vagy mások. Nem hiszed? Csak tedd a kezedet valakinek a homlokára, ha beesteledett... Nem árt, ha az illetőt szereted is, mert anélkül nemigen működik a dolog.