A magyar néphit egyik főhőse a boszorkány. A szó a török nyelvek azonos jelentésű baszargan,baszirgan szavából származik, amely az ótörök basz- (nyomni) igető származéka. A boszorkány tehát eredetileg olyan lény volt, aki a babonás hit szerint rátelepszik az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz elő. Ez a jelentés megmaradt a lidérc fogalmában (lidércnyomás). A boszorkány szó játékos, becéző formái a boszorka és a boszi.

Nélkülük a hazai babonavilág elképzelhetetlen lenne. A boszorkány általában nő (néha férfi), ezen belül lehet rosszlelkű menyecske, leány, falu szélén magányosan élő öregasszony – kiváltképp, ha bába –, vagy lehet az utcán átszaladó girhes fekete macska. Boszorkányvolta már kívülről látszik. Vagy túl ronda, vagy túl szép (bűbájos boszorka). Megjelenhetnek a boszorkányok bogarak képében is.

Az emberek kérhetik a segítségét bajban, szülésnél, gyógyításnál, vagy más boszorkányok rontása ellen. Az ő tanácsait követik, ha bűnös vágyakat táplálnak lelkükben vagy szerelmi varázslatoknál. Közben állandóan tartanak, sőt félnek tőle, szüntelenül védekeznek ellene. Minden gyanús praktikát neki tulajdonítanak.

A hit szerint főboszorkánnyá az válhat, akinek legalább 15-20 évre visszamenőlegesen "rossz élete" van, és kiképzett legalább 3 tanítványt. A boszorkányok nyilvántartását a boszorkánymester végzi. A könyvébe minden boszorkány neve bele van írva, s akinek a nevét olvassa, annak meg kell jelennie előtte. A mester magával viszi az újdonsült boszorkányt a boszorkányszombatra. Itt beavatáson vesz részt. Kereszteletlen gyerek húsát és vérét kell fogyasztania, majd a tagok fajtalankodnak egymással. Ezek után magán viseli az ördög jelét, általában láthatatlan testrészen, pl. a szemérmén. Ez a hely ettől kezdve érzéketlen az érintésre.

A magyar néphit szerint a boszorkányok nem lehetnek jók, mindig negatívak. Mind fehérmájúak, felismerhetőek szúrós szemükről, a férfi boszorkánymesterek összenőtt szemöldökükről, szellemes beszédükről. Persze a gyanú önmagában kevés. Bizonyosságot kell szerezni, hogy felléphessenek ellenük, mert sok rosszat tesznek csupán bosszantásból, szórakozásból. A boszorkányok szombaton a legingerlékenyebbek, ilyenkor fellökik az embert – noha a közelben nincs senki –, vagy úgy belecsípnek, hogy sohasem felejti el.

Hogyan szerezhetünk hát bizonyosságot arról, hogy az illető boszorkány vagy sem? A próbák felettébb veszedelmesek, az eredményről nem szabad senkinek sem beszélni, mert ez a boszorkányok haragját vívja ki, s aki beszél, annak megkötik a nyelvét.

Hogy boszorkány-e az előttünk járó ember, azt megtudhatjuk úgy, ha fordítva a nyomába lépünk. Ha valóban az, akkor megérzi a rontást, visszafordul, és ujjával megfenyeget.

Bonyolult, de hatásos módszer, ha a boszorkány után ered az ember, és lépteit számolva a kilencedikbe egy gombostűt szúr. Ilyenkor, ha tényleg az, moccanni sem bír, amíg a tűt onnan ki nem húzzák.

A boszorkánynak vagy több, vagy kevesebb a súlya, mint látszik. Kevesebb akkor, ha a lelkét már eladta. A boszorkány nem bírja sem a tüzet, sem a vizet. Többnyire olyanokra vet rontást, akik valamilyen átmeneti rítusban vannak, pl. ha valaki menyasszony, vőlegény, keresztelés előtt áll, stb. 

A boszorkány az állatoknak is tud ártani. Véres tejet fejhetnek egy tehénből, vagy fekete macska képében a boszorkány elihatja a tejet. Szerelmi babonákba is belefolyhat, ha valakit megbűvöl.

Boszorkány ellen hasznos a szentelt víz és a kréta. Minden év január 6-án a pap átszentelte a falu házait. Véd a só is (az élet sója), a csizmába, gatyába hintették. A só tartósít, tehát bizonyos értelemben örök. Boszorkányűző a fokhagyma, gatyamadzag, tüskés ág, füstölés, tömjén, köpés.

Ha már boszorkányokról beszélünk, meg kell említeni a Luca-napot, december 13-át. Ez a dátum híres gonoszjáró nap. Ez az év leghosszabb éjszakája. (Szent Luca más néven Szent Luciaáltalános ábrázolása a szép női arc, kezében egy tányért tartva, szemei kiszúrva. Szent Luca neve a lux szóból származik, mely fényt jelent. A szeme fényét áldozta fel.) A fény elveszi a boszorkányok erejét. Ez a nap asszonydologtiltó, vagyis az asszonyoknak ilyenkor nem szabad dolgozniuk vagy bármi ilyesmit tenniük.

Emellett beszélünk egy boszorkányos Lucáról is, aki mindig ront, de a két Luca nem összekeverendő. A Luca ma nagyon divatos név, ám régi időkben kisleánynak Luca nevet soha nem adtak, mert az balszerencsét jelentett. Ezen a napon sok mágiát alkalmaztak. Ekkor volt a kotyolás (palázolás), amikor a fiúk megcucálták a tikok fenekét, hogy sokat tojjanak.

Lucabúzát is ekkor vetettek, hisz az élet szimbóluma a búza. Karácsonyra, ha magasra nő, akkor lesz jó a termés. Lucakor a Szigetközben fehér alakoskodás volt divatban. Ez azt jelentette, hogy ilyenkor egy fiú fehér ruhába öltözött, és ellenőrizte a lányokat tiszta-e a szobájuk, stb., ha nem volt takaros, akkor felforgatta a szobát.

Ha Luca napján megkarcolják a kilincset, akkor éjféli mise után meglátják a karcolásban a boszorkányt. Aki előző év december 13-án ültetett fokhagymát tűz a kalapja mellé, s úgy megy az éjféli misére, csak figyeljen, mert aki dicséri, milyen szép virágja van, az bizonyosan boszorkány.

Biztosan felismerte a boszorkányt az is, aki Luca napjától csizmában tartott krajcárért vett gyertyát gyújtott Úrfelmutatáskor.

Jó módszer, ha Luca-napkor szöget ütnek a kapufélfába, s mindennap egy kicsit vernek rá, hogy éppen karácsonyra legyen beütve. Mikor éjféli misére harangoznak, a boszorkányok mind odasereglenek, azon mesterkednek, hogy húzhatnák ki a szöget.

Luca napján boszorkányszög alakú zsámoly, a lucaszék készítéséhez kell fogni, természetesen szög nélkül kell összeállítani 12-féle fából. Egy ember készítette el, és minden nap csak kicsit dolgozhatott rajta, hogy pont időre legyen meg. Éjféli misére elvéve, azt krétával körbe kell rajzolni védekezésül, aztán aki erre rááll Úrfelmutatáskor, meglátja a boszorkányokat. Ilyenkor látható a szarvuk is. A jó látszatát keltve, mindig jelen vannak a misén.

A látványon nem szabad álmélkodni, hanem gyorsan haza kell sietni, a széket elégetni, mert a boszorkányok széttépik a kíváncsiskodót.

Az is megtudhatja ki a boszorkány, aki az éjféli misére lyukas fakanalat, sírásáskor előkerült koporsódeszkát visz. Ha Úrfelmutatáskor felismeri őket valaki, szaladjon hazáig mákot szórva maga után – amit üldözőinek fel kell szedni –, mert jaj neki, ha a boszorkányok utolérik.

Sokan úgy vélik, egyszerű ember nem is láthatja őket, csak a pap. Úrfelmutatáskor a boszorkányok háttal állnak a nagy szarvukkal a szentségnek. Némelyik nem restelkedik, magához akarja venni az Úr testét, de az atya kezéből ilyenkor kiesik az ostya, sehogy sem akar belemenni az ilyen asszonyba.

Lóvá tesz: Ennek a mondásnak az alapja, amikor a boszorkány bement egy legényhez és meglovagolta úgy, hogy kantárt tett a szájába. Ez ellen egyféle mód lehetett védekezni. A legény résen volt, elkapta a kantárt, átvetette a boszorkányon, és az lovagolta meg őt. Közben meg is patkolta a banyát. Ha reggel nem akart az öregasszony kikelni az ágyból és a lábán, kezén ott volt a patkó, akkor ő volta boszorkány.

A boszorkány tud szemmel verni, de vigyázat! egy édesanya is tud akaratlanul is, ezért mondják:”Fáradt szemmel ne nézz a gyerekre!”, mert az is árthat a gyereknek. 

Váltott gyerek: Boszorkánynak vagy születik valaki, vagy megtanulja a mesterétől. Általában családtagot áldoz fel a boszorkány, így hibás lesz a gyerek, pl. sánta. A boszorkánygyerek csúnya, vízfejű, vagyis váltott gyerek, mert a boszorkány elcseréli egy egészségesre és a maga beteg gyermekét rakja a bölcsőbe. Ezt úgy veszik észre, hogy a baba nagyon korán megszólal, pár hónaposan.

Boszorkányjáró napok, amikor különösen aktívak: Karácsony, Szt. György napja – nem véletlenül ő a sárkányölő, május 1.

Magyarországon nem öltött olyan méreteket a boszorkányüldözés, mint Európa többi részén, de azért előfordult. Példának említhetnénk Szegedet, ahol sok boszorkánypör volt. Híres ilyen pör a 83 éves Rózsa Dániel pere, aki egyébként bíró volt. A boszorkányokat nem védte senki a bíróságon. A boszorkányüldözést és pereket Mária Terézia szüntette meg Magyarországon.

A boszorkánypereknek valószínűleg társadalmi oka lehetett: rontás, irigység. Akkoriban a háborúk (pl. szt. háború) miatt rengeteg férfi halt el, akik nagyon sok özvegyet hagytak magukra. Ezekkel az özvegyekkel nem tudott mit kezdeni a társadalom, hiszen akkor még nem voltak segélyek vagy hasonlók. Magyarán szólva sok felesleges nő volt. Jött mellette az éhínség, az aszály. Tehát sok ok szolgálta a pereket, nem beszélve a népi hiedelmek babonáiról.

Dehogy kicsit elrugaszkodjunk a magyar hagyományoktól, nézzük meg, másutt miképp vélekedtek a boszorkányokról.

Érdekes, de például a Biblia a boszorkány szót sehol nem használja, csupán említést tesz egy olyan nőszemélyről, akinek félmillió szelleme van. Ennek ellenére a keresztényeknek pontos elképzeléseik voltak a csúnya, bibircsókos boszorkányról.

Jakob Sprenger és Heinrich Kramer dominikánus barátok inkvizítorként eretnekek égetésével foglalkoztak. A magukat hívőnek vallók táborának növekedésével csökkent „ügyfeleik” száma, ezért úgy döntöttek, hatáskörüket kiterjesztik a boszorkányokra. Ügyüket lelkesen támogatta VIII. Ince pápa, aki megválasztása után tizenhat törvénytelen gyermekével vonult be a Vatikánba. Pápaságának első évében 1484-ben kiadta az úgynevezett boszorkánybullát, amely részletesen felsorolja, miféle gonoszságokat képesek elkövetni a boszorkányok.

Ám ez nem volt elég. A két fáradhatatlan barát 1487-ben megjelentette a Boszorkányok pörölye című művét. Ebben kioktatták az inkvizítorokat, hogyan lehet büntetni a boszorkányokat a paragrafusokra hivatkozva.

Bűbájkodással elsősorban a nőket vádolták meg, de a közhiedelem szerint a férfiak is cimborálhattak az ördöggel. Már a VIII. sz-ban Nagy Károly rendeletet adott ki, hogy halálos ítélet vár mindazokra, akik viharokat támasztanak, romlást hoznak a termésre, meddővé teszik az állatokat, és kórsággal sújtják az embereket.

1232-ben IX. Gergely pápa azzal vádolta meg Stedingerland lakóit, hogy lepaktáltak a gonosszal, és ezért súlyos büntetést mért rájuk. A feltételezés nélkülözött minden alapot, az egyházfő valójában azt akarta megtorolni, hogy a falu népe megtagadta, hogy egyházi adót fizessen Bréma püspökének.

Egyházi körökben nem volt ritka, hogy a cölibátusban élő papok időnként kicsapongtak – számos pápa szinte büszkélkedett törvénytelen utódaival –, ám amikor egy alacsonyabb rangú pap hasonlóképpen viselkedett, arra szigorú büntetés várt. Főleg akkor, ha az egyház kötelékébe tartozó nőknek is megtetszett az illető. A legbalszerencsésebb talán Urban Grandier, a franciaországi Loudon papja volt, akinek szeretőjétől gyermeke született, de más hölgyekkel nem óhajtott közelebbi kapcsolatba kerülni. A helyi Orsolya-rendi apácák hiába vetettek szemet a jóképű férfiúra, nem volt esélyük. A rend főnökasszonya, Jeanne nővér erre kijelentette, hogy Grandier megbabonázta apácáit, akik bizonygatták, hogy megszállta őket az ördög. Richelieu bíboros bizottságot állított fel az ügy kivizsgálására. Grandiert persze bűnösnek találták, és elevenen elégették.

Még számos hasonló eset történt egész Európában, sőt Amerikában is. Később a népet meggyőzték, hogy a boszorkányoknak mindig vannak társaik, és mindenki jobban jár, ha feladja őket, mert így megelőzhetik a rontásokat. Persze ez nagyon sokszor visszaélésekre adott lehetőséget és rengeteg ártatlan ember pusztult el szörnyű kínok között. Háromszáz év alatt kb. kétszázezer ember halt máglyahalált.

Voltak messze földön jól ismert boszorkányok, akik megmenekültek a máglyától. Ki így, ki úgy. Közülük is Shipton anyó és Alice Kyteler a legnevezetesebbek.

Koldusasszony lányaként 1488 körül Yorkshire-ben született Ursula Southeil. Anyja Agatha, egy barlangban hozta világra, és belehalt a szülésbe. Már a boszorkánynak kikiáltott mamáról is azt tartották, hogy a jövőbe lát, és gyógyító képességgel rendelkezik, de a későbbiekben lánya jócskán felülmúlta őt. Agathát egyébként előnytelen külsővel áldotta meg a sors, és Ursula is nagyon hátul állt a sorban, amikor a szépséget osztogatták. Mégis lehetett benne valami, mert huszonegy évesen hozzáment egy ácshoz, Toby Shiptonhoz.

Arról nem szól a fáma, hogy élete párja miként viselte az otthonukban zajló különös eseményeket. Mert például a bútordarabok maguktól megmozdultak, a csúnya Ursulát gúnyoló asszonyok pedig kénytelenek voltak táncra perdülni. Amikor a kifáradt csúfolódók megpróbáltak megállni, egy ördögfióka majom képében beléjük csípett, és így tovább ropták a táncot.

Ezek csak apró dolgok voltak, mert Shipton mama – ahogyan később szólíttatta magát –, inkább jövendőmondással foglalkozott. Rímekben közzétett jóslataiban többek között szerepel a spanyol armada pusztulása, a nagy londoni tűzvész, a gépkocsi feltalálása, a kaliforniai aranyláz, és a II. világháború, melynek során a németek a levegőből támadják Angliát.

Egyszer egy főúrnak azt jövendölte, hogy hamarosan olyan alacsony lesz, mint ő maga, s lám, a főrendet nem sokkal később lefejezték. Shipton mama csupán egyben tévedett: 1881-re jósolta a világ végét. Bár sokan fenték rá fogukat, soha nem sikerült elítéltetniük. Az anyó, akiről sokan a tündérmesék vasorrú bábáját mintázták meg, ágyban, párnák között halt meg 1563-ban. Még éppen időben, ugyanis nemsokára megszületett I. Erzsébet boszorkányellenes törvénye.

A boszorkányok nem mindig csúnyák és öregek. Bizonyíték erre a XIV. sz-i Írországban élt Alice Kyteler, aki szépségének és eszének köszönhetően négyszer is a házasság igájába csalta a szerelmes férfiakat. Negyedik férjének, Sir Johnnak ő volt a második felesége. Mostohagyermekei nem szívelték, és megvádolták, hogy úgy sikerült háromszor is megözvegyülnie, hogy a démonoknak feláldozott kakasok beleiből és még meg nem keresztelt kisfiúk agyvelejéből készült kenőccsel segítette át a másvilágra férjeit. A vádak között szerepelt az is, hogy Alice végigsöpörte Kilkenny utcáit, a piszkot kedvenc fia háza felé kotorta, s közben varázsigéket mormolt: "Így kerüljön ide a város minden gazdagsága!"

A Kilkenny leggazdagabb asszonyának vagyonára áhítozó püspök nyomban eretnekséggel, fekete mágiával vádolta a szemrevaló fehérszemélyt, ám ő – befolyásos rokonai révén –, rács mögé juttatta az egyházi férfiút. A papok végül mégis rátették kezüket a vagyonára, de sikerült Angliába menekülnie a vallatás elöl. Soha nem bizonyosodott be boszorkánysága.

Hogy miképpen lett valaki boszorkány, azt már fentebb érintettük, de nézzük meg részletesebben. Először is mestert kellett találni, aki bevezette a leendő boszorkányt a titkos tanokba. Ezután részt vettek egy beavatási szertartáson, ahol a jelölteknek fogadalmi esküt kellett tenniük az ördög felé, mely később egész életükre kötelezte őket. Minderről azonban keveset lehet tudni, mert titoktartás kötötte mindkét felet az egyezségről. Annak idején sokszor csak vallatással tudtak bármit is kiszedni ezekből az emberekből, bár kérdéses, mi volt abból az igaz, és mi volt kitaláció, ugyanis a kínzással meggyötört ember bármit bevallhatott, ami meg sem történt.

A középkorban úgy hitték, az ördög megjelölte beavatottjait, akik hűséget esküdtek neki. Ez történhetett harapással, karmolással, vagy csókkal megbélyegzés formájában. A bélyeg hasonlíthatott patanyomra, pók, macska vagy egyéb más állat formájára. Néha láthatatlan jeleket is hagyott a boszorkányokon. A megjelölés először szerződésben lett lefektetve, ami történhetett szóban, vagy pergamenre leírva. A szerződést a felavatott boszorkány saját bal kezéből vett vérével írta alá. Az ilyen szerződéseket általában boszorkányszombaton készítették el, ritkább esetben titkos körülmények között.

Akadtak olyan események is, amelyekről már hallhattunk. A keresztény egyház szertartásainak, jelképeinek megcsúfolása, fordított módon való használata. Gyónásnál például halálos bűnnek számított az alázatosság, a szűziesség, a mértékletesség, tehát minden olyan dolog, mely normális esetben erénynek számít. Viszont ezzel szemben, ha valaki bevallotta, hogy bujálkodó, parázna, istenkáromló, fukar vagy gőgős, az nyugton számíthatott arra, hogy hamarosan befogadja a "boszorkánytársadalom".

Az úgynevezett fekete misék bemutatására a templom természetesen nem jöhetett szóba, hiszen azonnal lebuktak volna. Tökéletesen megfeleltek azonban e célra az elhagyatott, romos kápolnák, kies tisztások, egyéb elhagyatott helyek. A fogadalom letételénél jelen kellett lennie magának az ördögnek is. A leírások szerint nem szőrös, csúf, patás, szarvakkal ékesített figura jelent meg ilyenkor, hanem egy kifejezetten jóképű, fekete hajú, szúrós tekintetű férfi, akinek egyetlen pillantására meghunyászkodtak a legbátrabb jelöltek is.

A vérrel való aláírás még nem volt elegendő az alkalmasság bizonyítására. Be kellett mutatnia az újdonsült boszorkánynak a seprűn való lovaglás művészetét, az eleven békaevést, vagy nyilvánosan kellett közösülnie egy ellenkező nemű társával.

Bármilyen meglepő, a korabeli tanúvallomások azt igazolják, sokan büszkén vállalták boszorkányságukat, pedig tudták milyen komoly büntetés vár rájuk. Be kell azonban vallani, egyetlen hiteles bizonyíték sem áll rendelkezésre e szertartások igaza mellett.

Miután minden rosszat elmondtunk már a gonosz boszorkákról, említést kell tenni a „jó” boszorkányokról is, nevezetesen a wiccákról. (Azt meg kell jegyezni, hogy a magyar néphit nem ismer „jó boszorkát” a szó hagyományos értelmében, nálunk a boszorkány szó egyértelműen csak rossz és negatív varázslattal bíró személyt jelenthet.)

A wicca szó eredete máig vitatott. Egyesek szerint az óangol wit (bölcsesség), mások szerint az indoeurópai wic (meghajlítani) szóból származik. Az utóbbit feltételezők azzal érvelnek, hogy a wicca olyan személy, aki járatos a valóság alakításának, hajlításának és megváltoztatásának mesterségében. Az illető férfi és nő is lehet.

Vajon mit takar ez? Réges-régen az ember még közeli kapcsolatban állt az anyatermészettel, annak szellemvilágával, az erdők, mezők, folyók isteneivel, mitikus lényeivel. Akadtak, akik különösen jól ismerték ezeket és a gyógyításra alkalmas időpontokat, valamint tisztában voltak a növények, ásványok titkaival. Ők voltak a wiccák, a nagy ősanya vagy maga a Földanya, Gaia, esetleg Luna, a Holdistennő képviselői.

A keresztény vallásban elkülönült a nők és férfiak szerepe. Apostol például csak férfi lehetett. A wiccák hite azonban mentes volt az efféle dogmáktól. A wiccák, más néven zöldboszorkányok vagy tündérboszorkányok mindkét nemhez tartoztak, nem létezett semmiféle nemi, faji, vagy életkori megkülönböztetés. És nem volt gonosz, ördög vagy sátán sem. Legalábbis a nők között, mert a hímnemű wiccák között néha említenek bizonyos Warlockot, akinek neve esküszegőt, szószegőt jelent. Az eskü- vagy szószegés akkoriban súlyos véteknek számított. A túlvilági büntetéssel való fenyegetésnek viszont nem volt értelme, mert a wiccák hite szerint haláluk után a Nyárföldre kerülnek, ahol lelkeik türelmesen várnak addig, amíg újra leszülethetnek egy másik fizikai formában a Földre.

A mai wiccák legfőbb törekvése, hogy újjáéleszthessék az emberekben rejlő mágikus képességeket. A wiccák hite szoros kapcsolatot mutat a tao, a zen és a szufi hagyományokkal. Holisztikus szemléletet nyújt, ötvözi mindazokat a nézeteket, amelyek az elmúlt évezredekben hasznosnak bizonyultak, és ennek köszönhetően fennmaradtak.

A mai tündérboszorkányok egyébként hétköznapi emberek, de jobban érzik magukat, mint azok, akik rettegnek a túlvilágtól, és nem bíznak a természetben.

Felhasznált forrás: www.sulinet.hu + saját néprajzi tanulmányok; Tina magazin-Rejtélyes világ-sorozat/kb. 2001-2002-es kiadványok (ismeretlen a pontos dátum)

A zaj néha halk, nyüszítő hangként, szomorú, gyászos zokogásként kezdődik. Aztán vad, gyötrelmes sikolyba, átható, velőtrázó vonyításba megy át. Néha, mintha elhaló dobszó hallatszana, melyet gyászos fuvolaszó kísér. Mind a skót, mind az ír mitológiában kísérteties lényként írják le a banshee-it, mely a halál előhírnöke szokott lenni.  

Maga a szó gael nyelvű, „bean shidhe” kifejezésből ered, melynek jelentése: tündérek asszonya. Ám az ír, skót és walesi  mesékben egyáltalán nem pozitív tündérről van szó. A banshee ugyanis egy kísértetasszony, aki mindig a haját fésüli, s közben annak a személynek az ablaka előtt kántálja gyászénekét, aki meg fog halni a közeljövőben. Ám a halál dalát soha nem hallja az az ember, akinek igazából szól.

 

 

Az írek szerint a banshee láthatatlan, és csak a nagyon kiváltságos arisztokrata családok védőszellemi feladatát látja el. Vigyáz rájuk egész életükben, és amikor közel a vég, nem tudja megóvni őket, de gyászos éneket hallat, amikor az illető leveti földi porhüvelyét. 

1922. augusztus 22-én Délnyugat-Írországban történt egy emlékezetes eset. Sam’s Cross kis faluján végighasított a titokzatos sikoly. A falubeliek fegyveresekkel teli, gyorsan haladó kocsisorokat láttak. Michael Collins, a későbbi ír nemzeti hős haladt végig embereivel a falun, hogy mielőbb elérje Cork városát. Miután az autók motorzaja elhalt, az utcákat keresztül harsogta a kísérteties hang. A falubeliek azonnal tudták, hogy ez csak a banshee lehet, és mindez azt jelenti, hogy az egyik fontos, híres személy fog meghalni. Nem sokkal később, alig pár perccel a banshee sikolya után, egy puskagolyó fejbe találta Michael Collinst. 

Az írek úgy látszik magukkal vitték Amerikába a banshee mítoszát, mert egy alkalommal az ír származású bostoni üzletember, James O’Barry különös történetet mesélt Frank Smyth-nek, aki lelkesen kutatta az ír néphagyományokat. Az eset 1930-as években, még kisfiúként történt meg O’Barry-vel: „Egy reggel az ágyamban feküdtem, amikor kísérteties zajt hallottam, mintha egy háborodott nő zokogott volna. Tavaszra járt, az ablak alatt madarak énekeltek, ragyogott a nap, kék volt az ég. Egy pillanatig azt hittem, talán szél támadt, ám elegendő volt egyetlen pillantást vetnem a mozdulatlan fákra, hogy tudjam, nem így van. Lementem reggelizni, és apám könnyes szemmel ült az asztalnál. Addig soha nem láttam sírni. Anyám elmondta, hogy éppen akkor közölték vele telefonon, hogy nagyapám meghalt New Yorkban. Idős ember volt, ám egészséges, mint a makk, ezért a halála váratlanul ért minket.” 

O’Barry csak évekkel később hallott a banshee legendájáról, és akkor ugrott be neki a gyermekkori emlék. 1946-ban, amikor a Távol-Keleten szolgált az Amerikai Légierő kötelékében, egy nap ismét a banshee zokogására ébredt. Így emlékezett vissza: ”Hajnali hat óra volt, és ezúttal azonnal tudtam, miről van szó. Felültem az ágyban, a hátamon felállt a szőr. A hang erősödött, majd lejjebb kúszott, mint a légvédelmi sziréna hangja. Aztán elhallgatott és azon kaptam magam, hogy rettenetesen levert vagyok. Tudtam, hogy meghalt az apám. Néhány nappal később megjött a hivatalos értesítés is.” 

Harmadszorra akkor hallotta O’Barry a banshee hangját, amikor egyik üzleti útján egy torontói szállodaszobában újságot olvasott. Attól rettegett, hogy a banshee a felesége, a kisfia, vagy a fivére halálát jósolta meg, de meglepetésére valahogy érezte, hogy nem így van. Aznap 1963. november 22-ét írtak. Később megtudta, hogy akkor gyilkolták meg a család egyik közeli barátját, John F. Kennedy elnököt.  

A skótok úgy tartják, a banshee megjelenhet mosónő, vörös halász, fej nélküli lovas, láthatatlan dudás személyében, akik gyászindulót játszanak. A néphagyomány szerint, amely Mull szigetén eleven, egy családi háborúság során Ewan, XVI. sz-i törzsfő csatába indult apósa, Moy Castle ura, MacLaine ellen. A csata előestéjén összeakadt egy magányos vénasszonnyal, aki a patakban véres ingeket mosott. Ewan tudta jól, hogy a halálhírnökével találkozott, és másnap úgy ment a harcba, h

Címkék: boszorkány.zombi lidérc