A titokzatos jelenségek mindig együtt éltek és élnek ma is az emberrel. Rejtélyek minden korban léteznek. A jól ismert teremtmények mellett mindig ott voltak az ismeretlenek: gonosz erdei lények, különös vízi szörnyek, titokzatos égi tünemények. A jól látható és hallható dolgok mögött ott lapultak az alig észrevehetők: a sarok mögé tűnő homályos árnyak, léptek nesze egy üres szobában vagy hangfoszlányok, amikor közel és távol senki sem volt jelen.

Ki ne hallott volna már olyasmiről, hogy megidézik a halottak szellemét, sőt beszélnek velük, hogy valakit „megszállt a gonosz”, netán egy embert éppenséggel távoli bolygóról érkezett repülő szerkezet fedélzetére ragadtak el... mindennapi éltünk megszokott ösvényén haladva időről időre hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az ösvény mindkét oldalán a kiszámíthatatlan és a megmagyarázhatatlan dolgok világa terül el.

Elfogadni, elhinni vagy elutasítani

Ha olyan dolgok történnek körülöttünk, amelyek épp csak súrolják a valóság határait, általában a legkézenfekvőbb módon igyekszünk ezeket beilleszteni mindennapi életünk sémáiba. Minden történelmi korszak, minden civilizáció, sőt minden ember másképpen viszonyult – viszonyul ma is – az ismeretlenhez. Biztos, hogy még a legszorosabb baráti körben is a legkülönfélébb, a feltétlen hittől a gunyoros kétkedésig terjedő válaszokat váltja ki az olyasfajta kérdés, vajon hisz-e az illető a természetfölöttiben.

A legegyszerűbb válasz az elfogadás. Edward Evan Evans-Pritchard angol etnológus írja az Afrikában élő azande népről: „ ez a nép nem ismeri a „természetes” fogalmát abban az értelemben, ahogyan azt mi gondoljuk, ezért nem ismeri a természetfölötti fogalmát sem, ahogyan azt mi értjük. A boszorkányság az azandék számára magától értetődő dolog, és nem valami különlegesség.” más társadalmakban e dolgok párhuzamos létezése a magától értetődő. Az ausztráliai bennszülöttek számára például az Álomidő lényei nem csupán megteremtették és benépesítették a világot, de nap mint nap velük vannak, mindennapi életüknek éppen úgy részesei, a természet jelenségeinek, például a mennydörgésnek vagy a villámlásnak is.

Ám bizonyos civilizációkban megjelennek azok az emberek, akik kivételes képességeket, illetve a társaiknál több tudást tulajdonítva maguknak, egyben magukhoz ragadták a jogot is, hogy az ismeretlennel kapcsolatba lépjenek, illetve hogy azt megmagyarázzák. Azt állították például, hogy a villámlás meg a mennydörgés az istenek nemtetszésének a jele, vagy hogy az álmok és látomások egy rejtett világ üzenetei, amelyeket csakis ők képesek megmagyarázni. És ettől kezdve az embernek az ismeretlenhez való viszonya immár ezen a hiten alapult.

A gondolkodás felett a középkorban például teljes egészében az egyház uralkodott. Keleten ezt merev hitrendszer szabályozta. Európában az egyház volt az egyetlen hatalom, amely minden eseménnyel kapcsolatban kinyilatkoztatta a megkérdőjelezhetetlen igazságot. Ha egy apácának üdvözítő látomásai voltak, „isteni kegyelemben” részesült, ha azonban görcsös rohamok gyötörték, akkor „megszállta az ördög”. VIII. Ince pápa 1484-es „boszorkánybullájában” arról beszélt, hogy „számtalan férfi és nő az ördög, a lidércek és a démonok hatalma alá kerül és az ember nem ezen ellenségei által megkísértetik olyannyira, hogy még a halálos bűnöktől, a legutálatosabb szentségtörésektől és a legerkölcstelenebb kicsapongásoktól sem riadnak vissza”. Az egyház ezért – a keresztény lelkeket a kárhozattól megmentendő – mindenre kiterjedő, szervezett boszorkányüldözésekbe kezdett, amelyek során százezrek szenvedtek máglyahalált.

Ám az ilyesfajta hit elkerülhetetlen reakciója az elutasítás. Amikor a XVII. századi Svédországban ártatlan embereket égettek meg apró gyermekek megkérdőjelezhető állításai nyomán, még azok is kételkedni kezdtek abban, hogy minden rejtélyes bajért az ördög lenne a felelős, akik egyébként rendíthetetlenül hittek a létezésében. Jonh Weslay angol prédikátor 1768-ban már azt írta honfitársairól, hogy az angolok, akárcsak a művelt európaiak, nevetséges öregasszonymeséknek tartják a boszorkányokról és jelenésekről szóló történeteket.

Ez már a felvilágosodás kora. A tudomány számára, amely már oly sok rejtélyt megoldott, csupán idő kérdésének tűnt, hogy a többit is tisztázza majd. A tudósok mindent elvetettek, amit „józan ésszel” nem lehetett megmagyarázni. A telepátiának például még a puszta lehetőségét is tagadta egy XIX. századi német orvos és pszichológus, Herman von Helmholz: „Sem a Királyi Társaság tagjainak tanúsága, sem a saját tapasztalataim nem győztek meg arról, hogy a gondolat a jól ismert érzékszervektől függetlenül átvihető az egyik embertől a másikig. Ez nyilvánvalóan lehetetlen.”. Más tudós férfiak az asztaltáncoltatással szemben fejezzék ki kételyeiket: az asztal magától nem tud táncolni, akkor azt az izmok nyomása teszi, amelyet a mellette ülők gyakorolnak rá. A legtöbben a hipnózist is elutasították, mondván: aki azt állítja, hogy semmi fájdalmat nem érez a sebész kése alatt, nyilván a hipnotizőr kedvében akar járni.

Félre a bizonyítékokkal

Catherine Crowe angol regényíró 1848-ban „a természet éji oldala”-ként jellemezte „a természet rejtett, vagyis a tudomány által nem méltatott és ezért elveszett” részét. „Azok az új tények – írta -, amelyek nem illenek bele a régi elméletekbe, csak zavart keltenek, és nem helyeselhetők”. Csaknem 100 évvel később Walter Franklin Prince, a Bostoni Fizikai Kutató Társaság tagja úgy vélekedett, hogy a természetfölötti dolgokat bizonyos „bűbáj” lengi körül, amely egyébiránt értelmes embereket is arra késztetett, hogy felhagyjanak megszokott kritikai érzékükkel, és oly módon söpörjék félre a bizonyítékokat, ahogyan azt egyébként soha nem tennék. De az orvosdoktorok már az 1730-as években megfigyelték a franciaországi Saint-Médard epilepsziás betegeit, és őszintén zavarba ejtette őket, hogy a látszólag normális emberek olyan dolgok végrehajtására képesek, amelyekről úgy vélték, jóval meghaladják a fizikailag lehetséges cselekedetek határát. Egy évszázaddal később kiváló tudósok igazolták a francia „villamoslány”, Angélique Cottin hihetetlen képességét, aki repítve eltaszította a bútorokat. Ezeket a dolgokat sohasem tudták megmagyarázni.

Mivel a neves tudósok figyelmen kívül hagyták a „problematikus” tényeket, 1882-ben megalakult aLondoni Fizikai Kutatások Társasága amelyet aztán hasonló intézmények sora követett másutt is. A társaság egyik alapítója, Henry Sidgwick professzor első üdvözlő beszédében a következőket jegyezte meg: „Botrányos, hogy még mindig vita folyik arról, hogy ezek a jelenségek valóban léteznek-e, és miközben oly sok megbízható tanú jelentette ki, hogy hisz bennük, a művelt világ továbbra is hitetlenkedik”.

A tapasztalás

A „természetfölötti” megnyilvánulásai meglepő hasonlóságokat mutatnak a századok során. Az ókori görögök lejegyezték szellemtörténeteket, a rómaiak pedig beszámolnak szellem járta házakról. Nincs olyan kultúrája a világnak, amely valamilyen formában ne ismerné az élők és a holtak közti párbeszédet.

William James amerikai filozófus írta 1897-ben, hogy „ezek a jelenségek ott vannak elszórva a történelem felszínén. Mindegy, hol ütjük fel könyvét, jövendőmondásról, sugallatokról, ördögi megszállottságról, látomásokról, transzba esésekről, eksztázisokról, csodálatos gyógyulásokról, járványok pusztításairól, okkult erőkkel bíró különös emberekről olvashatunk híradásokat... Nem volt olyan kor, amelyben ne jelentek volna meg ezek a különös jelenségek, éppoly bőségesen, mint ma.”

Az változott meg, ahogyan reagálunk rájuk. Amikor ma például az asztaltáncoltatáskor megjelenő „zörgő-kopogó” szellemekről hallunk, az elfogadás már nyilvánvalóan nem „normális”, hiszen a jelenség egyértelműen lehet megoldás, hiszen nincsenek igazi bizonyítékaink külső erők tevékenységéről. Az elutasítást el lehetne intézni azzal, hogy rosszalkodó gyerekre hárítjuk a felelősséget, de nyilvánvalóan ez sem megoldás. Ehelyett egyre szilárdabb az a meggyőződés, hogy a jelenség az emberi agynak valamiféle képességét jelenti.

Az elfogadás, a hit vagy az elutasítás mind távútra vihetnek. A megértéshez vezető legbiztosabb út talán a tapasztalás, amely azzal kezdődik, hogy minden egyes történést úgy tekint az ember, mintha valóban igaz lenne. Ez nem azt jelenti, hogy kétkedés nélkül elfogadjuk, ha valaki azt állítja, hogy a marslakók rabolták el. Az illető valószínűleg nem jutott messzebbre saját fantáziájának határainál. Nem szabad azonban azzal elvetnünk a történést, hogy pusztán képzelgés, és nem kell feltétlenül beillesztenünk a tudomány elfogadott törvényeibe sem.

Minden egyes esemény, amely ennek a könyvnek a lapjain szerepel, igazi rejtély volt, amikor megtörtént. Némelyiket gyorsan meg tudták fejteni, másoknak jó ideig kellett várniuk a magyarázatra, és vannak, amelyek még mindig megfejtésre várnak. A megfejtések pedig gyakran többet árulnak el az emberről, mint a természetről magáról.