A világtengeren történő hajózás mindig is nagyszerű táptalaja volt a konteóknak, főként a vitorlás korszakban: a végtelen(nek tűnő) víz közepén egy törékeny és védtelen hajó a magány és a kiszolgáltatottság szimbóluma. Az óceánon bármi megtörténhet, s a legközelebbi szemtanú talán többszáz (vagy többezer) mérföldnyire található…

A legutóbbi szavazáson a legtöbb voksot a hajóskonteók egyik legismertebbje, a kísértethajók archetípusa, a Mary Celestekapta. Olvassátok hát a történetét.

Mai posztunk névadója és főszereplője egy 32 méter hosszú, kábé 280 tonna vízkiszorítású, kétárbocos brigantin vagy brigg (egészen pontosan félbrigg, de a történet szempontjából ennek a finomságnak nincs jelentősége, úgyhogy nem is rugózunk rajta tovább).

A Mary Celeste-et Kanada Új-Skócia nevű szigetén építették 1860-ban, s eredetileg az Amazon nevet kapta. Hat évig szorgalmasan járta az északi Atlanti-óceán, míg egy kisebb hajótörés véget nem vetett pályafutása első fejezetének. Bizonyos baljós előjelek már ekkor mutatkoznak: az első hat évben két kapitánya is a fedélzeten, balesetben veszti életét; a harmadikat a tulajdonosok fegyelmi vétség miatt kirúgják, emiatt inni kezd, majd pár hónap elteltével öngyilkos lesz.

1867-ben a hajót helyrehozzák, kicsit korszerűsítik, majd (a tengeri szerencsétlenségek után akkoriban szinte kötelező névváltoztatást követően) egy – amerikaiakból álló – üzleti vállalkozás vásárolja meg, immáron Mary Celeste néven. A jenkik tovább csinosítgatják, s 1872 nyarán (tisztes haszonnal) továbbadják egy másik amerikai cégnek, akik Európa és az USA közötti kereskedelmi hajójáratokat üzemeltetnek. Egy harmadik körös módosítás után (az addig egyfedélzetes hajóból kétfedélzetes lesz, pár utas elszállásolására is alkalmas kajütökkel) a hajó kapitányává a négyfős tulajdonosi csoport második legnagyobb befektetőjét, Benjamin Spooner Briggs-et nevezik ki, aki a részvények egyharmadával rendelkezett.

A MC (rövidítve így fogom írni a továbbiakban) minden szempontból kiváló állapotban volt: Briggsék több, mint tízezer dolláros költséggel (nagyon nagy pénz volt ez akkoriban; a hajó összértéke 15 ezer dollár körül mozgott!) újrapalánkozzák, vadiúj vitorlákat húznak fel, elsőosztályú kötélzetet szereznek be, s még arra is gondot fordítanak, hogy a legénység szálláshelyén kényelmesebb fekhelyeket alakítsanak ki.

Az újjászületett, kivikszolt, csillogó-villlogó MC 1872 októberének második felében hajózik be a new yorki kikötőbe, ahol nagyon gyorsan sikerül is oda-vissza fuvart szerezniük: New Yorkból az olaszországi Genovába 1700 hordó (kábé 200 ezer liter) tiszta szeszt fognak szállítani, s a visszaúton pedig nagyjából ugyanennyi, amerikai exportra szánt itáliai bort és olívaolajat.

November negyedikén délelőtt Briggs kapitány aláírja a szerződést, majd a szabályzatnak megfelelően leadja a legénység névsorát a tengerhajózási felügyelőségen. Körültekintő ember lévén még aznap délután megköti a biztosításokat (külön a rakományra, s külön a hajóra; információim szerint baleset- vagy életbiztosítást sem ő, sem a legénység többi tagja nem kötött, noha az intézmény már létezett).

November ötödikén reggel elhagyják a 44-es mólót, kihajóznak a kikötőből, de alig három mérföld megtétele után olyan totális szélcsend áll be, hogy kénytelenek lehorgonyozni. A kedvező széljárásra 52 órán keresztül kell várni, mígnem hetedikén délben az addig petyhüdt vitorlák életre kelnek, s a MC kifut a nyílt vízre, végre elindulva egyenesen kelet, azaz Európa felé.

Mielőtt a további fejleményekre rátérnénk, a legénységre is szánunk egy teljes alfejezetet, mert a hajó tragédiájával kapcsolatos későbbi találgatások egyike-másika az ő személyükkel függ össze.

Legelőször lássuk tehát, ki is volt a fedélzeti góré, a katasztrófa idején alig 37 éves Benjamin Spooner Briggs kapitány.

A massachusettsi Briggs család tipikus tengerészdinasztia volt; férfitagjai generációkra visszatekintve a tengeren szolgáltak. Benjamin öt testvére közül négyenugyancsak tengerészkapitányok lettek, apjuk (ifj. Nathan Briggs) és nagyapjuk (id. Nathan Briggs) példáját követve.

Azt, hogy a tengerészélet nem összeegyeztethetetlen a spirituális életmóddal, a meggyőződésesen antialkoholista Benjamin Briggs példáján keresztül lehet igazán érzékeltetni: mélyen hívő emberként szigorúan tartotta magát a bibliai tanításokhoz, naponta felolvasott belőle feleségének, Sarah Cobbnak (aki máskülönben unokahúga is volt), akivel gyakran együtt énekeltek zsoltárokat. Széles látókörű, a világ dolgai iránt élénken érdeklődő, rengeteget utazó, sokat tapasztalt emberként Gibraltáron is megfordul, ahol már 1863-ban (nem mellékesen: a nászútján) csatlakozik az egyik angol szabadkőműves-páholyhoz.

A 28 éves amerikai elsőtiszt a kapitány régi barátja és tengerésztársa volt; jelleméről csak annyit, hogy ha Briggs többedszer is őt választotta helyetteséül, nem lehetett egyHasfelmetsző Jack-típus.

A 26 éves, dán származású new yorki tengerésznek ez volt az első komoly megbízása (másodtisztként alkalmazták a MC-en), de tapasztalatlannak nem mondhatnánk, hiszen 17 éves kora óta gyakorlatilag hajón élt; matrózként, majd fedélzetmesterként szolgált a tengereken.

Az amerikai, 24 éves Edward Head volt a hajószakács és pincér. A matrózok négyen voltak (Gottlieb Goodschaad, Adrian Martens, valamint a Lorensen-fivérek: Boz és Volker), s valamennyien a Németországhoz tartozó (amúgy frízek és dánok által lakott) északi-tengeri Foehr-szigetről érkeztek. Mind a négyen profi tengerészek voltak, akiket Briggs tucatnyi jelentkező közül személyesen válogatott ki az útra. A legidősebb 34, a legfiatalabb 23 éves volt, mindannyian kiváló erőben. Valamennyien jól beszéltek angolul, noha a matrózok egymás közt a saját (dán-német-holland keveréknek tűnő) tájnyelvüket használták.

Briggs kapitányt erre az útjára elkísérte 31 éves felesége (Sarah) és kétéves kislányuk (Sophia) is. Ez önmagában nem volt szokatlan, hiszen Mrs. Briggs sokszor volt utas férje kereskedelmi útjai során. Ráadásul most mégiscsak Európába, méghozzá Olaszországba indultak, s Sarah világéletében szerelmese volt Itáliának. Hétéves fiukat odahaza hagyták a nagyszülőkkel és családi barátokkal, mert nem akarták, hogy az elsősArthur több hetet hiányozzon az iskolából.

1872. december 14-én a MC tulajdonosai szűkszavú, de annál szívszorítóbb táviratot kapnak Gibraltárról, David Reed Morehouse-tól, a kanadai zászló alatt hajózó Dei Gratia szállítóhajó kapitányától (nem mellesleg Briggs kapitány régi jó barátjától):

„December negyedikén megtaláltuk a Mary Celeste-et a nyílt tengeren. A hajó teljesen elhagyatott, de sértetlen, úszóképes. Az Admiralitás hivatalból megteszi a szükséges intézkedéseket.”

A későbbi hivatalos nyomozás jegyzőkönyvei viszonylag pontosan rögzítik, hogy a Dei Gratia (amely megközelítően ugyanazon az útvonalon haladt New York és Gibraltár között, mint amelyik a MC tervei között szerepelt, csak hét napnyi lemaradással) milyen körülmények között bukkant a mintegy 140 éve kísértethajóként aposztrofált briggre. Minden részletet nem áll módunkban itt reprodukálni (a jegyzőkönyvek és a nyomozati iratok több, mint száz oldalt tesznek ki), csak az érdekesebb momentumokat emeljük ki, ti azonban a kommentek között (mint mindig) most is szabadon kibontakozhattok és hozzátehettek a történethez mindenféle részletet.

Szóval lássuk az első benyomásokat:

1872. december negyedikén, körülbelül ebédidő tájékán a Dei Gratia ügyeletes matróza egy, tőlük körülbelül 4-5 kilométerre látható, szabadon sodródó vitorlást vett észre a távcsövével. A hajó pozíciója a következő volt: északi szélesség 38˚20’, nyugati hosszúság 17˚15’; a legközelebbi komolyabb szárazföld (Portugália) körülbelül 650 km-re keletre terült el, Madeira meg nagyjából ugyanekkora távolságra, csak délre.

Az akkor még ismeretlen hajó vitorlázata nagyrészt sértetlennek tűnt, noha az elővitorla szemmel láthatóan le volt szakadva, a többi nagyvitorla viszont szabályosan le volt vonva. A hajótest mindkét oldalán, a hajó teljes hosszában egy-egy (fél-egy centi mély, frissnek tűnő) vágást találtak, a vízvonal fölött nagyjából két lábnyi magasságban (vagyis úgy hatvan centire a víztől).

A Dei Gratia közelebb manőverezik a másik hajóhoz; átkiabálnak, elsütnek pár puskát is, de semmi életjelet nem tapasztalnak. Morehouse kapitány csónakba ülteti első- és másodtisztjét, akik – egy matróz társaságában – áteveznek a MC-hez (melynek nevét ilyen távolságból már le tudják olvasni a hajó oldaláról), majd fel is másznak annak fedélzetére.

A MC teljesen elhagyatott volt; sem élőlényt, sem holttestet, sem küzdelemre vagy más, erőszakos momentumra utaló nyomot nem találtak. A kapitányi hídról hiányzott a szextáns, a hajónapló, továbbá a kronométer is; hajó központi iránytűje a földön hevert, üvegborítása eltörve, a mágnesnyíl megsérülve. A kormánykerék rögzítetlenül mozgott, sérülés nem látszott rajta.

A tizenkét személy befogadására alkalmas mentőcsónak nem volt a fedélzeten, viszont a csónakdaru, amivel ezt a vízbe bocsájthatták volna, le volt kötözve az egyik vitorlarúdhoz, vagyis ezt nem használták, viszont a fedélzeti korlát egy pár méteres szakaszon ki volt emelve.

A hajóorrban, a fából készült mellvéden frissnek tűnő vágásnyomokat találtak, mintha valaki egy hosszú pengéjű késsel vagy karddal csapkodott volna, a famellvédet alátámasztási felületként (kvázi vágódeszkaként) használva. A fedélzeten, az egyik ágy alatt máskülönben megtalálták Briggs kapitány egyik katonai relikviáját, egy berozsdásodott pengéjű, az amerikai polgárháborúból származó lovassági kard formájában. A rozsda állapotából arra lehetett következtetni, hogy a kapitány valószínűleg 10-12 napig nem tisztította kedvencét, amely a sós-párás tengeri levegőn nem bírta a gyűrődést és csendesen elkezdettt oxidálódni.

A kabinszinten minden rendben lévőnek látszott, eltekintve attól, hogy a berendezés elég nedvesnek tűnt. A világítóablak kivételével minden más nyílászáró csukott állapotban volt, lefüggönyözve és részben bedeszkázva. Az ágyak bevetetlenek voltak, mintha az abban fekvő embereknek gyorsan kellett volna távozniuk. A hajóműhelyben semmi különöset nem láttak, a kapitány kabinjában a ruhák nyirkosak, az ágynemű nedves volt. A családi szalon falán lévő óra mutatói hiányoztak, a konyhaszekrényben az evőeszközök viszont katonás rendben sorakoztak; a kamrákban és a konyhán bőven volt szárított hús, liszt, savanyított káposzta, aszalt gyümölcsök, krumpli és rengeteg kétszersült.

Az első tiszt (bezárt ajtajú) kabinjában egy navigációs palatáblán az utolsó bejegyzés november 25-ét mutatta, s azt, hogy aznap reggel nyolckor a MC rendben, menetrend szerint délről elhaladt az Azori-szigetek mellett. A kapitányi hídról hiányzó hajónapló itt volt az asztalon, mellette részletes térkép, rajta november 24-ig bejelölve a MC útvonala.

Ennek a részletnek azért van különös jelentősége, mert ha elfogadjuk, hogy november 25-én volt utoljára ember a MC-en, akkor a vitorlás (!) emberi beavatkozás nélkül, szabadon forgó kormánykerékkel nyolc napon keresztül tartotta az eredeti irányt, s ezalatt közel 700 kilométert tett meg…

A legénységi szállás felé vezető folyosón arasznyi víz állt. A matrózok négyágyas kabinjában minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott: ruháik és személyes tárgyaik (csizmáik, késeik, pipáik, kártyacsomagjaik, mobiltelefonjaik) a polcokon, illetve a hajóládákban. A jelek arra utaltak, hogy mindenki sietve, de korántsem pánikszerűen távozott. Mrs. Briggs szobájában a polcon egy gyűszű, több fiola varrógépolaj és egy spulni cérna is látható volt, mindenféle rögzítés nélkül.

A raktérben ugyancsak találtak körülbelül 80 centinyi vizet, de korántsem annyit, ami komoly aggodalomra adhatott volna okot. A Dei Gratia elsőtisztjének becslése szerint a MC-hez hasonló nagyságú és felszereltségű hajó szivattyúi minden különösebb megerőltetés nélkül egy-másfél óra alatt el tudták volna távolítani ezt a raktérből, ahol máskülönben az 1700 hordó alkohol a legnagyobb rendben volt fellelhető (később megállapították, hogy kilencből hiányzott a folyadék, de hogy mikor és milyen módon tűnt el, nem lehetett egyértelműen kideríteni). Ugyancsak szakemberek szerint ennyi víz körülbelül egy hét – tíz nap alatt szivárog be egy faácsolatú hajóba, már ha közben egyáltalán nem szivattyúznak…

Egy verzió szerint a későbbi, igen részletes vizsgálat során (már Gibraltáron) egy hordóval többet találtak, mint amennyit berakodtak New Yorkban.

Összességében a hajón legalább háromhavi tartós élelmiszer és ivóvíz volt, minden teljesen fogyasztható állapotban. Tűznek semmi nyomát nem találták, viszont a Dei Gratiáról átevezett matróz későbbi nyilatkozatai szerint Briggs kapitány asztalon hagyott zsebórája még ketyegett, amikor rábukkantak. Ugyancsak ő mesélte később, hogy a konyhán egy lábasnyi – még langyos – pörköltet is találtak.

Számos további – többé-kevésbé hátborzongató, de meg nem erősített – részletről is szólnak a hírek: Briggs kapitány lágytojásáról, amelynek már levágták a tetejét és még gőzölgött; Sarah asszony harmóniumáról, amelynek hangjait a Dei Gratia-legénység még hallotta a fedélzetrelépés előtt, de mire odaértek, már nem volt ott senki; vércseppekről, amelyek a főárbocon felfelé vezettek és a felénél hirtelen abbamaradtak; egy alvó macskáról, amelyre a hídon bukkantak, s amely 30 perc múlva már nem volt ott és később sem találták meg, satöbbi…

Morehouse kapitány – rövid hezitálás után – végül úgy dönt, hogy négy emberét átviteti a MC-re és (mivel a hajó teljesen üzemképes volt) azok benavigálják a körülbelül ezer kilométerre fekvő Gibraltárra, közelről követve az ugyancsak oda tartó Dei Gloriát Gratiát.

A két hajó végül (pár órás eltéréssel) december 13-án reggel éri el a gibraltári kikötőt. Ott aztán egy hosszadalmas bírósági és biztosítási procedúra vár mindenkire, aki akár csak érintőlegesen is kapcsolatba került a MC-tel – de ez már nem a mai posztunk témája.

Az mindenesetre már annó szemet szúrt, hogy az amerikai külügyminisztérium szemmel láthatóan belezavarodott a dologba: amikor újságírók először felkapják a sztorit (1873 tavaszán) és kérdéseikkel megtalálják a State Department vezetőit (figyelemmel a gibraltári amerikai konzul élénk szerepvállalására az ügyben), a washingtoniak lányos zavarukban még nyilvánvaló dolgokat is letagadnak: szerintük például a MC kapitányát nem Briggsnek, hanem Hutchinsonnak, az elsőtisztet meg nem Richardsonnak, hanem Bilsonnak hívták, a hajó nem is Genovába, hanem Nápolyba indult, satöbbi… Aztán pár nap elteltével semmisnek nyilvánították ezeket a kijelentéseiket, adminisztratív tévedésre (?) hivatkozva. Hogy a félrebeszélésnek mi volt az igazi oka, azóta sem lehet tudni.

A konteók számbavétele előtt még emlékezzünk meg Sir Arthur Conan Doyle-ról, aki mindenkinél többet tett a Mary Celeste esetének népszerűsítéséért. 1883-ban – név nélkül – megjelentet ugyanis egy novellát (J. Habakuk Jephson’s Statement), melynek alaptémája a kísértethajó (az ő verziójában franciásan: Marie Céleste) története. A huszadik század első három évtizedében pedig nem volt olyan, magára valamit is adó (amerikai és európai) folyóirat, amelyik ne közölt volna „abszolút megbízható forrásból” származó tuti megfejtést, rejtélyes szem- és fültanúk élménybeszámolóját, vallomásokat, palackpostával továbbított levélkivonatokat, homokfövenyen megtalált csontvázakkal kapcsolatos találgatásokat, satöbbit… A száz évvel ezelőtti bulvárzsurnaliszták (és késői követőik) minden bőrt hússzor lehúztak a sztoriról, sőt: kicsontozták és alaposan fel is szeletelték azt, az igényes olvasók legnagyobb örömére. A történetből születtek filmek (itt és most csak régi kedvencünk, Lugosi Bélanevével fémjelzettre utalunk ezzel a poszterrel), regények, novellák, tanulmányok, újságcikkek, videójátékok, rádiós drámák, s tán még kisdoktorikat is írtak belőlük szemfüles közéleti szereplők.

Lássuk akkor, milyen izgalmas magyarázatokkal szolgáltak az emberek az elmúlt 140 évben a MC-ügyről. Csak a főbb vonulatokat említjük, mert minden alkonteó kifejtése azt jelentené, hogy meg sem állunk kétszázezer karakterig. Így is látni fogjátok, hogy a verziók száma talán minden eddigi konteóposzt lehetséges magyarázatainak számát meghaladja.

Ezt a verziót egy tapasztalt tengerészkapitány, bizonyos David Williams dolgozta ki a nyolcvanas években, állítása szerint harminc év (!) megfeszített kutatásainak eredményeként. Szerinte egy nyílttengeri földrengés által keltett hirtelen hullámhegy megdobta a hajót, minek következtében a szállítmány több hordójából elkezdett ömleni az alkohol, átitatva a kötélzet egy részét. Ezzel párhuzamosan a konyhai tűzhely parazsa is kieshetett és az alkoholgőz talán be is lobbant. A legénység pánikba esett, s a mentőcsónakkal gyorsan távoztak is a helyszínről, a hajót magára hagyva.

Ezzel a magyarázattal az lehet az apró probléma, hogy a környéken (például a nem is olyan messzi Azori-szigeteken, vagy a meglehetősen forgalmas hajózási útvonalon szép számmal közlekedő hajók egyikén sem) akkoriban nem észleltek semmiféle földrengést, legalábbis írásos dokumentum nem maradt fent az eseményről.

Több forrás eljátszott a gondolattal, hogy nem zárható ki tengeri rablók rajtaütése sem. A kalózok lemészárolták a legénységet és a Briggs-családot, esetleg elvitték őket rabszolgának. Igaz ugyan, hogy Afrika északnyugati partjai közelében a XIX. század végére már meglehetősen pacifikált volt a helyzet (legalábbis kalózmentes, főként a Royal Navynek és a spanyol haditengerészetnek köszönhetően), de hát napjainkban is tudjuk, hogy a kalózkodás olyan, mint a minőségi farmernadrág: soha nem megy ki a divatból.

A négy északnémet (déldán, nyugatfríz, mittudomén…)matróz valami miatt felkapta a vizet (esetleg csapra ütöttek egy alkoholos hordót), gyorsan leszámolt a Briggs-családdal, valamint a két tiszttel és a szakáccsal, majd (a bódultság és/vagy a düh elmúltával) ráébredtek arra, hogy tettükért bizony gyorsított eljárás és nyolcvan centi kötél jár. Pár apróságot bepakoltak a mentőcsónakba, a holttesteket bedobálták a tengerbe, a fedélzetről eltüntettek minden olyan nyomot, amely erőszakos cselekményekre utalhatna, majd tengerre szálltak abban a reményben, hogy elérik az Azori-szigeteket.

Hogy ez sikerült-e nekik (pár alkonteó biztos benne), vagy a tengerbe vesztek, az – posztunk szempontjából – másodlagos.

1967-ben egy brit biztosítási szakértő (bizonyos William Crocker) dolgozta ki ezt a konteót. Nem kell vegyészszakértőnek lennünk ahhoz, hogy tisztában legyünk az alkoholgőz és a levegő keverékénekrobbanásveszélyes tulajdonságairól. Ezen verzió szerint a raktérben pár hordóból elkezdett párologni a 90 százalékos alkohol. A MC pont egy viharzónán keresztül halad, ezért valamennyi nyílászáró (beleértve a szellőzőablakokat is) zárt állapotban volt, esetenként be is deszkázták őket. Briggs kapitány tisztában volt azzal, hogy ha a raktárszint légterében a levegő alkoholgőzös telítettsége eléri a négy százalékot, az egész hajó egy potenciális bombává válik, ami bármelyik pillanatban a levegőbe repülhet. Úgy döntött hát, hogy kinyitja az egyik szellőzőnyílást, majd a teljes legénységet és családját a hajóhoz kötött mentőcsónakba parancsolja, s ott fogják kivárni a kiszellőzést – vagy a robbanást.

A mentőcsónakot a hajóhoz rögzítő kötél valami miatt leoldódott, s mindenki a vízbe veszett. A MC közben kiszellőzött, és tessék, a rejtély megoldva.

Alkonteó: az is lehet, hogy egy kisebb robbanás is bekövetkezett, ami a kapitányt csak megerősítette abbéli meggyőződésében, hogy menekülniük kell. Az alkohol-levegő elegy színtelen lánggal lobban be és ég el tizedmásodpercek alatt, koromnyomokat ezért nem találtak a helyszínen. Ez a verzió megmagyarázza azokat a friss repedéseket is, amelyeket a nyomozás során fedeztek fel a raktár belső falán.

Egy – közelebbről meg nem határozott – okból kifolyólag (a kiszabaduló alkoholgőzök, netán valamelyik, nem megfelelően tartósított élelmiszer mérgező hatása, esetleg a tengerből kifogott, ugyancsak mérgező hal elfogyasztása, stb.) a legénység egy (vagy több) tagja ámokfutásba kezdett. A mélyen hívő, az alkoholhoz egyáltalán nem szokott Briggs talán nettó vallási tébolyulttá változott, aki mindenkit kiirtott, majd öngyilkos lett. De az is lehet, hogy a matrózok kezdtek ámokfutásba.

Alkonteó: az öngyilkosságok másik magyarázata egy hirtelen kitört járvány, amely nemcsak a testet, hanem az ítélőképességet is befolyásolhatta.

Igaz ugyan, hogy az Azori-szigetek környéke már nem tartozik a Bermuda-háromszöghöz, de egyesek szerint elképzelhető, hogy az ottani vízi szörnyek egyike (mondjuk a tengeri történetek visszatérő, rokonszenves szereplője, az óriási polip) vadászta le egyenként az utasokat a hajó fedélzetéről.

A földönkívüliek pont a környéken jártak, s emberkísérleteik legújabb szereplőit vélték felfedezni a MC tíz utasában. Vonósugárral szépen, egyenként leemelték őket a fedélzetről, majd űrhajójukkal diszkréten távoztak.

A Brit Asztrológiai Társaság sem maradhatott ki a találgatási buliból: 1926-ban az egyik havi értesítőjükben (British Journal of Astrology) egy Adam Bushey nevű szakember kifejtette azon véleményét, melynek értelmében a MC fedélzetén tartózkodó emberek abban a pillanatban dematerializálódtak, amikor a hajó az egykori, most már elsüllyedt Atlantisz fővárosa felett haladt át, s az ottani kisugárzások (esetleg valami időörvény vagy dimenzióközi átjáró) tüntették el az utasokat.

Briggs kapitány távolról sem volt olyan erkölcsös arc, mint amilyennek a hozzátartozók (és az utókor) megpróbálta beállítani. Meggyőzte a MC legénységét, hogy hajószerencsétlenséget mímeljenek, majd a 35 ezer dollár értékű rakományt saját zsebre értékesítsék. A forgatókönyv szerint a Briggs-család az elsőtiszttel és két matrózzal a mentőcsónakban elmenekül az úgymond süllyedő hajóról, a többiek pedig az elemekkel folytatott hősies harcban életüket vesztik. A kivitelezés azonban csődöt mondott, a mentőcsónak még látótávolságon belül elsüllyedt, a hajón maradók megpróbálták kimenteni a fuldoklókat, de ők is vízbe vesztek.

Alkonteó: Morehouse és Briggs (emlékezzünk csak: ők már régóta ismerték egymást és jó cimborák voltak!) már előre megállapodtak a „mentés” valamennyi részletében, s abban is, hogy a biztosítótársaságot átverik: eredetileg a MC rakományát a Dei Gratiának kellett volna átvennie, majd a MC-et el kellett volna süllyeszteniük, annak teljes legénységét és utasait pedig nekik kellett volna átvenniük. Aztán közbejött valami (például az itt következő verzió…).

Az eredetileg mentési szándékkal érkezett Morehouse-legénység még legalább egy túlélőt talált a MC-en, aki a szerencsétlenség teljesen logikus magyarázatával is szolgált (bármi is legyen az). Ők azonban tudták, hogy a tenger szabályai szerinti jutalom (a rakomány és a hajó értékének 20-25%-a) csont nélkül csak abban az esetben jár, ha zavaró tényező nem kavar be a történetükbe. Úgy döntöttek tehát, hogy a túlélő(k)nek menniük kell. A tengerbe dobták tehát a szemtanú(ka)t, s a helyszínt úgy módosították, hogy a lehető leghomályosabb és legkétértelműbb legyen.

Sportrajongóknak ajánlom a következő konteót:

A MC legénysége úszóversenyt rendezett, hogy egy kicsit feldobják a hajózás szürke hétköznapjait. Páran beneveztek, a többieknek pedig egy emelvényt ácsoltak a hajótestre, hogy onnan kényelmesen lehessen szurkolni a versenyzőknek. Egy hirtelen jött szélroham azonban akkora hullámverést okozott, ami a már vízben lévőket messze elsodorta a hajótól, ráadásul a hamarjában összetákolt emelvény is leszakadt, s a rajta tartózkodók is belezuhantak az óceánba.

Folytathatnánk, de úgy érzem, a leglényegesebb kapaszkodók az olvasók rendelkezésére állnak ahhoz, hogy – az eddigi gyakorlatunknak megfelelő intenzitású – érdekes, változatos és pergő ritmusú beszélgetés alakuljon ki a kommentek segítségével. Ne fogjátok vissza magatokat; a klasszikus brainstorming szabályainak megfelelően kijelenthetjük, hogy nincs buta ötlet, csak rugalmatlan moderátor! Jöhetnek új konteók és alverziók, találgatások és következtetések. Túrjátok fel az internetet és tárjátok elénk azokat a forrásokat, amelyekről mi még nem is hallottunk!

És köszönöm BA kollégának a forráskutatásban nyújtott segítségét!

Forrás:http://konteo.blogrepublik.eu/