Ábécé

Alexandria

Arányok

Archeológia

Atlantisz

Az ábécé, annak, aki még nem tanulta meg – ákombákom. A földön sokféle ábécé van, amelyeket az írni-olvasni tudó is krikszkrakszoknak lát, amíg meg nem ismerkedik velük is. Ezért kezdődik minden tudás, mindennek a megtanulása az ábécével.

Kínában szótagokat, Egyiptomban képeket, Mezopotámiában ék alakú jelek kombinációját használták betűként, leírni ezt vagy azt a beszélt nyelvet. Mivel a beszéd, a kiejtett szó, elszáll – az embernek a műveltség legelső korszakaiban már az volt a törekvése, hogy a kimondott szónak maradandó nyoma legyen. Az élő beszédet csak az veheti tudomásul, aki közvetlenül ott van, hallgatja. Meg kellett hát találni azokat a módokat, amelyek a gondolat megőrzését, megörökítését lehetővé tették.

A kezdetlegesebb formák, mint a képírás, a rovásírás vagy az indiánok csomóírása szintén alapos gyakorlást igényeltek. Ne gondolja senki, hogy például csomóírással könnyebb volt megtanulni írni, mint ma egy iskolásnak az általunk használt írásmóddal. Ugyancsak a fejet kellett használni hozzá, hogy valaki megtanulhassa, hogy egy zsinegre vagy kötélre hányféle csoportosításban elhelyezkedő csomókat kössön s hogy ezt valaki el is tudja olvasni.

A mai írás nemcsak azáltal ésszerűbb, tökéletesebb, és árnyalatokat is kifejezni tudó, hogy mondjuk több szabálya van. Az írás nem lett bonyolultabb, mint a legősibb írásmódok voltak, sőt tökéletessége éppen abban áll, hogy egyszerűbb.

A rovásírást a pásztorok néhol ma is használják, sőt a képírást is némely helyeken. De a műveltség megörökítője és terjesztője a betűírás lett. Ahogy az ábécé megvolt, máris készen állt hozzá az írnivaló is, így született meg az irodalom: hiszen csak le kellett írni, amit a szájhagyomány már ki tudja mióta őrizgetett, mondogatott, adott tovább, csiszolgatva és változtatva is az ősrégi történeteken, verseken, énekeken.

Sokféle betűvetést találtak fel az emberek; az egyiptomi hieroglifákból és a föníciai ábécéből fejlődött ki a betűírás, a görögöké, majd a latin ábécé. A mai nyelvek közül nagyon sok használja azokat az írásmódokat, amelyek a görög vagy latin betűkből fejlődtek ki, s az egy3kori gótikus írás vagy cirill betűs írás utódainak tekinthetők.

Érdekes írásmódja volt az asszíroknak és babilóniaiaknak, akik agyagtáblákra nádtollal úgynevezett ékírást alkalmaztak, de ezt és az ősgermánok úgynevezett rúna-írását, meg a hettitákét is ma már csak a szaktudósok képesek elolvasni. A dél-amerikai maja, inka, azték kultúra írása is sok érdekes dolgot őrzött meg az utókornak, de csak kitartó kutatók sok fejtörése árán váltak elolvashatóvá, hiszen élő emberi közösség már nem maradt, aki használja. A Húsvét-szigeti bennszülöttek híres írásának titkát még máig sem sikerült megfejtenie a tudománynak. Ellenben az arab írást a legtöbb mohamedán nép ma is használja, és él a jellegzetes kínai, japán, koreai, grúz, örmény, újgörög írás is.

Az ábécéknek is van családfája, ezen pedig az elmúlt ötezer évből nem kevesebb mint 160 féle írásmód szerepel (a több mint kétezer élő és holt nyelv számára), melyek közül elég sok közeli rokonságban áll egymással, mások csak távoli leszármazottak vagy magányos tünemények, s vannak mindeddig vagy talán örökre megfejthetetlen ábécék a Földön.

Az ábécé, az írás az emberi szellem egyik legnagyobb találmánya, és egyik legfontosabb segítőtársa volt a történelem hajnala óta.

Mintegy 900 évig állt fenn és szolgálta a művelődés terjedését, a tanulást a hírneves alexandriai könyvtár. A várost magát Nagy Sándor alapította, és nemsokára Alexandriában állami költségen élő tudósok az ismeretek minden ágát művelték már, minden tudományágban átkutatták és rendezték az addig ismert anyagot. Itt gyűltek tehát össze az akkor ismert világ minden részéből azok az észlelések, tapasztalatok, melyek a találgatás, a spekuláció helyébe lépve előbbre szokták vinni az emberi tudást. Itt írta meg például Eukleidész is híres geometriáját, melynek kizárólagos uralmát csak jó 2000 évvel később Bolyai János térmértana tudta megingatni.

Az alexandriai tudós férfiak közös lakhelyét muzeionnak nevezték, a későbbi múzeum fogalmának őse volt tehát. De még egyéb fogalmak pályafutása is érdekesen kapcsolódik a város művelődési szerepéhez. Mert Alexandria büszkesége a könyvtár volt – kezdetben nem is egy, hanem kettő: az egyik félmillió papirusztekercset számlált, a másik, szám szerint tudjuk: 42.800 kötetből állt. Nos Egyiptomban ősidők óta a papirusznád volt a leghasznosabb növény: a gyökere élelmiszer, szárából tutaj, kötél vagy 4kosár készült; vékony szeletei pedig írásra alkalmas „papiruszt”, papirost adtak. A papirusztekercsre írt „könyvek” persze sokkal kisebb terjedelmű szöveget őriztek, mint egy mai értelemben vett kötet, és gondosan összecsavarva helyezték el őket a polcokon.

A papír s a múzeum mellett egy harmadik ismerős fogalmat is teremtett közvetve Alexandria – ez is a könyvvel, könyvtárral kapcsolatos.

A könyvtárak szükséglete állandó és nagyarányú könyvmásoló munkát követelt, valóságos másoló ipart hozott létre, ez viszont lendületet adott a Nílus deltájának mocsaraiban lelhető papirusznövények feldolgozó iparának. Papiros volt tehát bőven, hogy az alexandriai könyvtár rekordnagyságúra fejlődjék. Igen ám, de az alexandriai példát máshol is követni akarták, például a kisázsiai parton Pergamon városa is elkezdte a maga könyvtáralapítását. A hajók Egyiptomból hozták a papiruszt, amíg, féltékenységből vagy más okból, ezt meg nem tiltották. A pergamoniak úgy segítettek magukon, hogy az állati bőrt dolgozták ki olyan finom hártyává, melyre még szebben és tartósabban lehetett irkálni, mint a papiruszra – ez pedig a nevében máig is élő pergamen.

Ez a versengés ilyenformán nemcsak egy tartósabb s nemesebb anyagot hozott létre, hanem egy döntő fontosságú újítást eredményezett: a lapokra vágott és összefűzött, mai értelemben vett könyvalakot.

És „minden jó, ha a vége jó” – de ennek az igaz történetnek a közepe táján van a heppiendje, sajnos a vége rossz. Az a szép ugyanis, hogy ez a két riválisnak induló könyvtár végül is egyszer egyesült – maradványaiban: az egész világból odajártak már tanulni, amikor Alexandria ostrománál, i.e. 48-ban, hirtelen leégett a könyvtár, egy része megsemmisült, de Antonius ekkor Kleopátrának ajándékozta a pergamoni könyvtár megmaradt 200.000 kötetét. A továbbiakban sokféle átalakulást szenvedett, a római birodalom kebelébe került, de egy szép napon, időszámításunk szerint 210 körül Caracalla császár pénzügyi zavarán a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. Fokozatosan pusztult a könyvtár. 389-ben Theofilosz pátriárka égetteti el egy részét, és 641-ben, mikor az arabok foglalják el a várost, Omar kalifa végleg elpusztítja. A megmaradt könyvek Bizáncba, azaz Konstantinápolyba kerültek, amely, miután elesik, török szultánok fővárosaként máris harmadik nevén, mint Isztambul válik hírhedtté-híressé, s benne a könyvek sorsa további rejtélyeket rejteget. Habent sua fata libelli – nemhiába tartja a latin mondás: a könyveknek megvolt mindig a maguk sorsa.

Mekkora? Attól függ, hogy mihez képest. Mi van közel és mi van messze? Attól függ, hogy mivel hasonlítjuk össze és mivel utazunk?

Igen, léteznek óriások és törpék. Földünk egykori lakóihoz, az óriás sárkánygyíkokhoz, brontoszauruszokhoz és dinoszauruszokhoz képest a föld mai legnagyobb állatai is törpék. De egy mai óriáshoz, az elefánthoz képest is apróság egy pillangó. Hát még a tudósok nagyítóján: a mikroszkópon is alig látható, nyüzsgő baktériumok!

Ugyanígy az emberalkotta dolgok közt is vannak óriások és törpék. Az Eiffel-torony, Párizs városának híressége, rettentő magas egy 5lakóház mellett, de a legkisebb kunyhó is sokkal nagyobb, mint például egy gyufásdoboz.

És gyalogosan messze van a szomszéd város is, de űrhajóval nincs messze a Hold sem.

Mindent a maga mértékével lehet csupán mérni, a gyufásdoboz kicsi, vagyis éppen akkora, amekkora kell hogy legyen. A ház magas és tágas, mert olyanban szeretünk lakni. Az lenne a furcsa, ha, mint a mesékben, zsebre dugható elefántok és ház nagyságú gyufásdobozok kerülnének elő valahonnan. A kicsi és nagy tehát csakúgy, mint a közel és a messze viszonylagos dolgok. Csak az használja helyesen ezeket a kifejezéseket, aki pontosan ismeri a dolgokat és arányítani tudja őket egymáshoz.

Akár hiszitek, akár nem, létezik olyan könyv a világon, amelyet csak egyetlenegyszer lehet elolvasni. Ez a könyv az idők könyve, az elmúlt évezredek naplója, és természetesen nem nyomdában készült, nem lapokra van írva, hanem magába az anyaföldbe. A történelem legfőbb segédtudománya: a régészet (idegen szóval archeológia) foglalkozik ezzel az óriási, titokzatos könyvvel, és ami bele van „írva”, azt nevezik régészeti leletnek. Ez a könyv tehát rengeteg értékes adatot: képet és szöveget tartalmaz, csak olvasni kell tudni. Azt mondtuk: képet és szöveget. Bizony, mert ha például egy több ezer éves temetkezőhelyet feltárnak, ahol egy csontváz hever, mellette ékszerek és agyagedények, ez első látásra olyan, mint egy illusztráció, de a hozzáértő, a tudós szakember olvassa is rögtön, ahogy ránéz, hogy „időszámításunk előtt 2006-ban tűzvész volt a vidéken, akkoriban temették el ezt a fiatal asszonyt, aki baleset következtében halt el…” És a többi ezer apróság, amit még leolvas a tárgyakról a korszak kézművességére, ruházkodására, táplálkozására vonatkozólag! Nem boszorkányság ez, inkább a detektívek nyomravezető munkájára emlékeztet. Ha a leletet vékony iszapréteg borítja, a régész máris tudja, hogy egy réges-régi árvíz nyomára bukkant; ha korom és hamu fedi, szinte bizonyos, hogy tűzvész pusztított akkoriban azon a helyen. Sokszor a leletnél is többet mondanak a körülmények, ezért fontos, hogy ezt az egyetlenegyszer olvasható könyvet mindig tudósok olvassák.

A rejtélyek rejtélyének szimbóluma Atlantisz, melyről még azt is nehéz leírni, hogy állítólag város illetőleg sziget volt az óceán (természetesen az Atlanti-óceán) közepén. Semmi sem bizonyítja, hogy valaha valóban létezett Atlantisz; egy ilyen jellegű és sorsú elsüllyedt város vagy sziget; mégis – vagy éppen ezért – könyvtárra megy azoknak a műveknek a száma, melyekben erről a kérdésről tudósok, írók, kutatók vitái vannak feljegyezve. Atlantisz a rejtélyek szimbóluma, ám hozzá hasonlóan ma is megmagyarázhatatlan rejtélyek azok az égnek törő templomok, piramisok, faragott kőóriások, melyek Közép-Amerikában ma már a dzsungel eleven zöld takarója alatt alusszák örök álmukat, ám valamikor nagy és eleven 6városokhoz tartoztak. A maják kultúrájának emlékei ezek. Maguk a maják, szent könyvükben, melynek Popol Vuh a neve, adnak ugyan magyarázatot származásukról és történelmükről, ám ez a magyarázat ijesztőbb minden másnál: a maja nép ősei, ezek szerint, hatalmas özönvizek közepette, keletről, valami nagy szárazföldről kerültek új lakhelyükre, kőről kőre, vagyis szigetről szigetre lépdelve keltek át a tengereken, hátukon cipelve öreg szüleiket és gyermekeiket. Honnan? Talán a legendás Atlantiszból éppen? A legenda tehát ijesztő, de nem visz közelebb a rejtély valóságos kulcsához. A maják kiváló naptárkészítők, képzett csillagászok és jó földművesek voltak. Legnagyobb rejtély: technikai tudásuk; a roppant építkezések technikája honnan származott? Ugyanis míg több száz tonnás kőtömböket mozgattak, emeltek egymásra, szállítottak messziről az építkezések színhelyére, nem ismertek például olyan egyszerű dolgokat, mint a kerék, a mérleg vagy a boltív rakása. Amilyen rejtélyes a maja birodalom eredete, őstörténete, ugyanúgy senki sem tudja pontosan, hogyan szűnt meg ez a nagy kultúra. Az utolsó dátumok a faragott köveken időszámításunk után 850 körül kerültek oda. Ezekre a kérdésekre a kitartó és körültekintő tudományos kutatásnak kell válaszolnia.

7

Barlangrajz

Bicikli

Bútor

Nehogy valaki olyasmire gondoljon, hogy a kirándulók ügyetlenkedve és kínlódva, bicskával vagy fokossal, az elemlámpa gyenge fényénél bevésik a monogramjukat a sziklafalba: „Itt járt Jenő, hetedik hó negyedikén…” Azokról a rajzokról van itt szó, melyeket még jobban kínlódva és ügyetlenkedve, még pislákolóbb tűzvilágnál, sokkal rosszabb késsel és fakalapáccsal, húszezernél is több évvel ezelőtt az ősember vésett a barlangok falára – mégis maradandó értékűek, sokkal művészibbek, mint a kirándulók kaparmányai.

Az ősember életét kutató tudományoknak nagy segítségére voltak azok a felfedezések, melyeknek köszönhetően ma már szerte a világon számos barlang ismeretes, ahol megmaradtak az ősök barlangrajzai. Rendszerint állatalakokat, az akkor ismeretes és vadászott nagyvadakat ábrázolják ezek a rajzok: bölényeket, szarvasokat, medvéket –, de nem ritka a kutyák, háziállatok és a vadászó emberek ábrázolása sem. A világon talán a leghíresebb a spanyolországi Altamira barlang, melyet úgyszólván teljes épségben ástak ki, ugyanis még az ősember idején beomlott a bejárat, és a mi korunkig senki sem sejtette, hogy ott üreg rejtőzik. Ebben a barlangban színesek a rajzok. De Kínától Amerikáig, Spanyolországtól az északi tájakig mindenütt hagyott nyomot a művészkedő ősember. Rajzaiból sokat megtudunk az őt környező világról, természetről, a vadászszokásokról és főképpen ügyesedő kezéről, fejlődő ízléséről, mely minden későbbi művészet elődje.

8

A kerékpár, vagyis a bicikli, olcsóságánál, egyszerűségénél fogva is, egyike a legnépszerűbb közlekedési eszközöknek. Érdekes, hogy sokkal bonyolultabb találmányokkal hamarabb „elkészült” az emberi találékonyság, mire a bicikli is bekarikázott a színre.

Maga a gondolat – mint a legtöbb találmányé – az ókorból származik. Herodotosz, a nagy ógörög történetíró, már megemlíti, hogy a perzsa háborúk idején a futárok fura kétkerekű masinériákon is szaladgáltak. Aztán egy időszámításunk szerint a II. századból származó római sírkövön egy olyan jármű ábrázolása látható, mely a mai rollerhez hasonlít.

Természetesen a középkort se hagyta érzéketlenül a járógép gondolata: a mindennel foglalkozó tudós és művész, Leonardo da Vinci erről is készített tervezeteket, melyek kivitelezése valamiért feledésbe merült, mígnem 1791-ben egy nyári délután, a párizsi királyi palota kertjében egy különcködéseiről híres fiatalember fából készült, két egymás mögötti kerékre erősített falovacskán jelent meg, melyet két lábával felváltva lökött előre. A mulatságos játék hamar divatba jött, különösen a hölgyeknek tetszett. De feledésbe is merült hamarosan.

A XIX. század első felében bizonyos Drais Károly nevű német aztán megszerkesztette a kerékpár ősét. Négy évig tartott, míg olyanná fejlesztette, hogy a nyilvánosság előtt is bemutathatta találmányát. Ez a járgány két fakarikából állott, köztük a nyereg, s az első keréken a kormány, de még ő is a lábával lökte előbbre magát. Így is gyorsabban haladt, mint a gyalogosok, de azért még sokan kinevették. Aztán pár évvel később az angolok vették elő az ötletet; tökéletesítése során már vasból készült a váz meg a kormány. Mint valami stafétabot: ismét a németek kezébe került a bicikli sorsa, egy Fischer nevű műszerész feltalálta hozzá a pedált, egyelőre az első kerékre alkalmazva. Jó pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fa teljesen kiszoruljon s hogy a drótküllők, golyóscsapágyak, láncáttételek is előkerüljenek a feltalálók műhelyéből. Végső újításképpen, a rázás kiküszöbölésére, felkerült reá a gumiabroncs is – ettől számítható a mai értelemben használatos bicikli pályafutása. A felfújható gumik ügye egy Dunlop nevű ír állatorvos nevéhez fűződik. Felfedezését egy véletlennek köszönhette, mint történt ez nagyon sok fontos találmány esetében. Fiának is volt egy efféle játékszere, Dunlop egy hirtelen támadt ötlettel elővette a kerti öntözésre használt gumicsövet… s hosszú tökéletesítés után ebből fejlődött, alakult ki a biciklizőknek ma is néha bosszúságot okozó rugalmas csoda együttese: a külső, a belső, a szelep, a pumpa meg a többiek.

Alig 150 éves múltra tekint vissza a kerékpár, és ezalatt rengeteg neve volt minden nyelven – melyek közül említésre méltó a közkedvelt bicikli, de érdemes tudni, hogy régebben világszerte velocipédnek hívták. Innen van az, hogy a bicikliverseny-pályát ma is idegen szóval velodrom-nak nevezzük. Hajdani tréfás kedvű diákok azt a facsarintos nevet adták neki, hogy lábtaposodi körduplány.

A lakás mozgatható berendezési tárgyait nevezzük bútorzatnak: az ágyat, a széket, az asztalt, a szekrényeket, polcokat. Minden korban nagy becsülete volt a bútorzatot készítő asztalosmestereknek.

A bútor akkor jelenik meg az emberi történelemben, amikor az állandó lakóház. A barlanglakó ősember vagy a sátrakban lakó, vándorló nomádok még nem ismerték a bútort. De az ókori népek – egyiptomiak, asszírok, görögök, rómaiak bútorkultúrája nagyon fejlett volt. Bútoraikat nemcsak fából, hanem fa és fém kombinálásával készítették: kecses, bronzlábú asztalokat, fekvőhelyeket tudtak gyártani. Érdekes bútoraik díszítése és festése is.

Ám tulajdonképpen a középkorban kezdődik a bútorok fejlődése. Alak és díszítés szerint, úgynevezett stílus szerint, annyiféle bútort lehet számon tartani, ahány nagy korszaka volt az elmúlt évszázadoknak: volt gótikus bútor – például a lovagvárak berendezése; volt reneszánsz bútor – ilyen bútorok között lakott például Mátyás király. Volt barokk és rokokó bútor, ezeket különböző francia királyokról nevezték el, például így: „Tizennegyedik Lajos stílus”, vagy „Tizenhatodik Lajos stílus”. Cifra aranydíszítésű székek, asztalok, szekrénykék kora volt ez. Aztán jött Napóleon korában egy olyan bútorgyártási stílus, mely a régi rómaiak egyenes vonalú, könnyű bútorait utánozta. Ebből a korból való a rékámié is. A rékámié (így ejtjük helyesen s nem rekamier, se nem rökamié) fekvőbútor volt eredetileg, és Récamier asszonyról nevezték el, akinek házában először volt ilyen alakú bútor. Persze, ez az akkori rékámié egyáltalán nem hasonlított a mai kényelmes rékámié nevű fekhelyhez.

Cipő

Coresi

Csészealj

Csillagászat

Csoda

A történészek megállapították, hogy a római birodalomban a kézműipar minden ága fejlett volt; így a cipészek termékei is megfelelnének a mai igényeknek. Az ábrázolatok és a leletek is azt mutatják, hogy a szerszámok alig különböznek a cipészet mai szerszámaitól. Az bizonyos, hogy az emberi öltözködésben a civilizáció kezdetétől fogva fontos szerep jutott az állatbőrből készített lábbelinek, sarunak. Tudjuk azt is, hogy az egyiptomiak nemcsak bőrből készítettek sarut és szandált, hanem a papirusz nevű vízinövény rostjaiból is fontak. A görögök csak útra viseltek lábbelit, otthon mezítláb szerettek járni, ám már a magas szárú csizmát is ismerték, és két bőrtalp közé ők dolgoztak be először parafát is.

A középkorban a lábbeli számos furcsa átalakuláson ment át. Furcsább lábbeliviseletet, mint amilyen a lovagkoré volt, aligha lehet elképzelni. Olyan cipőket viseltek előszeretettel, amelyek orra magasan felkunkorodott. Ennek a csőrös cipőnek az orrát aztán vékony láncocskával a lábszárhoz csatolták. S hogy az ellentét teljes legyen, viseltek olyan cipőt is, melynek orrát levágták, hogy a lábujjakon is gyűrűt viselhessenek. A XV. századtól jöttek aztán divatba az olyan cipők, melyeknek talpát és sarkát különböző betétekkel szertelenül megmagasították.

Az újkor elején érte el tetőfokát a cicomás cipők divatja: tollas, csipkés, bársonnyal és selyemmel bélelt „mesebeli” cipellőket és csizmákat viseltek a gazdagok, melyek néha többe kerültek egy jó paripánál.

A román könyvnyomtatás úttörője Coresi mester, aki a XVI. században élt. Tîrgovişteből származott, híres korabeli mesterek tanítványa volt. A brassói szászok közé telepedve, a kor nagy lendületet vett könyvnyomtató kultúrája lehetővé tette számára, hogy 1559 és 1583 között kilenc fontos román nyelvű könyv kinyomtatásával tegye halhatatlanná a nevét. Miközben brassói nyomtatványai elkészülnek, nem szünteti be a munkát Tîrgovişteben sem, ahol az akkor használatos ószláv egyházi nyelven ad ki más könyveket. Egyik munkájának utószavában – epilógusában – foglalta össze nyomdászi és könyvkiadói hitvallását, mely fontos dokumentuma a román kultúra fejlődésének és a román irodalmi nyelv kialakulásának. Coresi mester működése arra az időre esik, amikor a brassói városi polgárság egyre szorosabbra fűzi gazdasági, kereskedelmi kapcsolatait a havasalföldi városokkal, falvakkal. A brassói főbíró és Honterus, Erdély híres szász humanistája, méltán bátorították Coresit is. Hiszen a város már papírmalommal – papírgyártó üzemecskével rendelkezik. A kultúrkapcsolatok, a kölcsönös segítőkészség szép példája ez az együttműködés is. A korabeli írások nemegyszer említik „tanult mesterként” Coresit, akinek munkássága nagyban járult hozzá ahhoz, hogy az akkor használatos egyházi irományok anyanyelven jussanak el a román írástudókhoz. Szép példáját nemsokára mások is követték. Így Geszti Ferenc dévai várkapitány támogatásával Mihail Tordaş román püspök és segítőtársai Szászvároson folytatják fontos könyvkiadványokkal Coresi sikerrel elkezdett munkáját.

Különös égi tünemények híre foglalkoztatja a világot. Van aki látta, le is fényképezte ezt vagy azt a látványt s bár legtöbbször a tudományos magyarázat eloszlatja a homályt, mégis lépten-nyomon felvetődik a kérdés, mi a helyzet a repülő csészealjakkal.

Azzal a feltevéssel kapcsolatban, hogy a földön valaha már jártak más égitestekről származó értelmes lények, a történelembe pillantva a következő „adatokat” találjuk:

Az etruszkok 2800 évvel ezelőtt alapították meg országukat a mai Itália északi felében. Mivel nyelvüket jóformán még ma sem tudja megfejteni a tudomány, a sok fennmaradt feliratból egyelőre nem derült ki, hogy volt-e találkozásuk különös égi jelenségekkel, ám ezen a vidéken több olyan régészeti leletre bukkantak a tudósok, melyeket még ma sem lehet világosan értelmezni. Egyes ábrázolásokon például amolyan űrhajós ruhába öltözött alakokat is fel lehet fedezni – hacsak mindez nem a fantázia szüleménye. Ugyancsak rejtélyes a perui műemlékek egy-egy ábrája is. A híres Napkapu építése is, például, az akkori technikai feltételekkel nehezen képzelhető el, egyesek éppen ezért „kívülről jött” segítségre is gondolnak. Aztán sok olyan csillagászati adatot tartalmaznak a feliratok, melyek, ha nem az űrvendégektől származnak, akkor az ottani népek rend12kívül fejlett tudományát bizonyítják. Még néhány hasonló „történelmi” érdekesség létezik, többek közt egy olyan hosszúkás pálya, amelyet akár ősi kilövőpályának tekinthetnénk.

De lássuk a frissebb eseményeket: a világ számos tájáról jelentenek a hírügynökségek különös égi látványokat. Sokszor a látomások igaz voltát is kétségbe lehet vonni. A tudósok különbözőképpen vélekednek. A vélemények két csoportja különböztethető meg: az egyik szerint olyan természeti jelenségekről lehet szó, melyeket egyelőre nem ismer, tehát nem tud a földi tudomány, a másik szerint óvatosan feltételezhetjük azt is, hogy űrbeli küldemények vagy vendégek röpködnek eme titokzatos „csészealjakban”. Mindenesetre, amíg a tudomány nem képes kimondani a végső, megbízható szót e kérdésben, addig bárki bármit lát röpködni az egekben, cserebogarat vagy csészealjat – a csodákat, rejtélyeket kedvelő emberiség jóízűen eljátszik a szenzációs eseménnyel. Ha nem szeretnénk úgy a csodákat, nem volna annyi varázsos mesénk sem, s a gyerekek tudják a legjobban, hogy mennyivel szegényebb, sivárabb lenne akkor a világ.

A csillagok birodalma talán a legtitokzatosabb világ, melynek titkait aligha lehetne közvetlen tapasztalással felderíteni, ezért még korántsem tárta fel őket a mai tudomány se. Pedig összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és hatékonyabb technikával dolgoznak ma már a kutatók, mint mondjuk a káldeusok ős-csillagászai, akik mégis bámulatra méltó eredményeket értek el a csillagvilág felderítésében, vagy mint mondjuk Galilei, a nagy olasz tudós idején, aki az 1600-as években az első igazi távcsöveket készítette.

Annyit mindenki tud, hogy a csillagvizsgálók tiszta levegőjű dombokon épülnek és nagy, kupolás épületükből hatalmas távcsövek merednek az égre: az emberi kíváncsiság békés ágyúi. Azon már kevesebben töprengenek el, hogy a legrégibb időkben is voltak csillagászok, akik csakis szabad szemmel vizsgálgatták s próbálták megismerni a csillagos eget. Mert itt van például a Göncölszekér, vagy a Nagy Medve közismert csillagképe, melyben hét csillagot lehet látni, pedig odatartozik még tömérdek apró csillag is, melyeket csak a távcső mutat. Az égitestek látható erőssége nem feltétlenül valódi méretüket jelenti, hanem a távolságtól függ, amennyire vagyunk tőlük. Itt van mindjárt a Nap – „mindössze” 150 millió kilométerre van tőlünk, ami azt jelenti, hogy ha ezt az utat egy 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó gépkocsin kellene megtenni, az utazás közel 200 évig tartana.

Ezért mérik a csillagászati távolságokat nem centivel, nem is kilométerrel, hanem a fény sebességével, mert a fénynek, a napsugárnak, csak 8 percre van szüksége, hogy megtegye ezt a távot, ugyanis a fény 300.000 kilométert repül, száll, szalad, halad egyetlen másodperc alatt. Tehát egyetlenegy másodperc alatt hét és félszer körül tudja futni a földgolyót is.

A csillagász, mikor belenéz távcsövébe, néha olyan csillagok, égitestek fényét látja éppen, ahonnan azelőtt 23.000 évvel indult felénk a fény. A műszerek végtelen finomsága s a matematikai tudományok korunkban elért fejlettsége együtt megnyitja az ember számára a sötétséget, hogy felfogjuk a szinte ésszel felfoghatatlant, a világegyetem nagyságát, mélységét, benne a Tejutat, melynek a mi Napunk és bolygócsaládja: a Föld, Mars, Vénusz, Jupiter, Szaturnusz meg a többi is, csak egyik szerényke tagja.

Ám mégis tudjátok-e, hogy hány csillag látható szabad szemmel? Nem érdemes újra megszámolni: körülbelül ötezer. Sokszor belevéthet az ember a számolásba, mire végére ér. Viszont csillagászati óriástávcsőre szerelt fényképezőgéppel kitűnő fényképeket készítenek a tudósok az égboltról – és ezeken a képeken már annyi csillag látható, hogy a szám után legalább tizenhét nullát kell írni.

Miért pislognak a csillagok? A levegő, ahogy egyre fennebb haladunk, különböző sűrűségű és hőmérsékletű rétegekből áll. Mindenik légréteg áttetsző ugyan, de a csillagok fénye megtörik bennük, színes sugarakra bomlik, s mivel ezek a légrétegek állandó mozgásban vannak, hol az egyik, hol a másik sugár süt a szemünkbe.

Honnan erednek a csillagképek nevei? Legtöbbjük görög mondából ered, s a tudomány általában ezeket az elnevezéseket használja. De sok csillagképnek minden nép adott saját nevet; ilyen a Fiastyúk, a Göncölszekér stb.

Tudjátok-e, hogy holdév is létezik? A tapasztalat alapján egyes népek az egy év alatt látható tizenkét holdváltozás szerint osztották be az esztendőt. Ám ez az év csak 354 napos. A mohamedánok naptára ma is ilyen évekkel számol.

A Holdon vannak a legmagasabb hegyek, sokkal magasabbak, mint a Földön. A Föld legmagasabb hegye 8800 méternyi; a Holdon 9000 méter magasak is vannak.

Meddig tart egy nap a Holdon? Tizennégy napig és 18 óráig tart a nappal és ugyanannyi ideig az éjszaka, – tehát majdnem egy hónap a teljes „nap”.

Van-e holdfény vagy nincs? Naprendszerünkben csak a Napnak van saját fénye. A Föld is, a Hold is a Nap sugarait verik vissza. Tehát holdas éjjelen is tulajdonképpen a Nap világít.

Hány telehold tudná pótolni a Nap fényét? Félmillió. Ennyi teleholddal kellene kirakni az égboltot, hogy nappali világosságot kapjunk.

Mi lesz a napenergiával? Sajnos alig egy-két százalékát hasznosítja földünk. Ha a napsugár energiáját mind felhasználnák a növények, egy ember egy esztendőre való növényi táplálékát egy-két négyzetméteren meg lehetne termeszteni. A napenergia kétharmad része a vizek elpárolgását szolgálja, nagy mennyiség a levegőt hozza mozgásba, így keletkezik a szél. Egy nyolcezred rész a növényeké. Tulajdonképpen csak ez raktározódik el.

14

A nagyságukkal és pompájukkal kiemelkedő építészeti emlékek dacolnak az idő viszontagságaival. Az ókori világnak hét csodáját tartotta számon az emlékezet; két és félezer év után egyiknek-másiknak ugyan már csak az emlékezete maradt fenn, de van köztük olyan, amelyik még napjainkban is megbámulható.

Az ókori világcsodák a következők voltak: az egyiptomi piramisok, a babiloni függőkertek, az efezoszi Artemisz-templom, Pheidiász mester óriási Zeusz szobra Olimpiában, az ősi olimpiai játékok színhelyén, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rhodoszi kolosszus, melynek szétterpesztett lábai között átmehettek a hajók is, s az alexandriai világítótorony Pharosz szigetén, melyről azóta minden világítótornyot fárosznak is neveznek, ahogy a kolosszusról minden nagyot kolosszálisnak is hívunk.

Az újkornak már tíz csodáját nevezték meg, még ennek a századnak az elején, úgyhogy az azóta megszületett technikai újdonságok, mint például a televízió, a holdrakéta, az űrhajózás még nem is szerepelnek a listán, mely így is nagyon fontos, forradalmi hatású találmányokat sorol fel: a gőzturbina, az automobil, a mozi, a drótnélküli távíró, vagyis a rádió, a repülőgép, a nyomdai szedőgép, a röntgensugár, a betonépítés, a villanykörte s a hangot először rögzítő fonográf, mely a patefon sőt a magnetofon őse. Ám napjainkban a technikai „csodák” sora egyre gyorsabban bővül.

Dátumhatár

Divat

Dzsungel

A délkörök csak képzeletbeli vonalak a Föld testén, ki is látta őket máshol, mint egy-egy iskolai glóbuszon, ott viszont fontos szerepet játszanak – kicsinyített megfelelői azoknak a képzeletbeli „köröknek”, melyek a földgömböt arányosan felosztják. Az ugyanazon délkörön fekvő helyeknek egyforma idejük van a világórán: ugyanakkor van ott dél vagy reggel vagy éjszaka, de más-más délkörök ideje, órája más és más. Mégpedig minden 1 fokra 4 percnyi időkülönbség esik. 180°-ra tehát éppen 12 óra, egy fél földi nap. Így aztán, mivel ugyebár a Föld kerek és forog, valahonnan számítani kell az újabb napokat is, a mák és holnapok határát; ezt nevezzük dátumhatárnak. Mivel megegyezés szerint a 0 (nulla) délkör az angliai Greenwich (ejtsd: Grinics) csillagvizsgálóján halad keresztül, tőle 180°-nyira – egy fél földgömbnyire éppen a Csendes-óceán közepe van. Itt halad át ez a dátumhatár, régies, de szép kifejezéssel: keletváltozás. Aki hajón vagy repülőgépen (vagy akár mentőcsónakon) utazik, és áthalad ezen a szintén csak képzeletbeli, tehát láthatatlan, de műszerekkel kiszámítható vonalon, tudnia kell, hogyha keletről tart nyugatnak, számára egy napot ugrik a dátum előre: most még szerdán vagyunk és… egy, kettő, há-rom: na innen kezdve már csütörtök!…; ha pedig ellenkező irányba, nyugatról 16kelet felé halad, akkor egy nappal „korábbra” kerül át egy miccentésnyi idő alatt… Érdekes, furcsa, különös – de logikus.

Hogy ma mit takar, vagy mit tár elénk ennek a szónak a jelentése, azt korán megtanulja az emberpalánta is. Divatos ez, divatos az, divatos így vagy úgy. Ám a „divat” lényege épp a múlandóságában gyökerezik: mindig más-más volt a divat, melyen azért főképp a ruhaviseletet értjük.

Némely helyeken, mint például az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől.

Kezdetben a ruházkodás egyedül az időjáráshoz alkalmazkodott. Az ember történetéből százezer esztendők teltek el úgy, hogy alig viselt ruhát, vagy nagyon egyszerűen fedte be testét. Ekkoriban a ruházkodás divatjellegét – akárcsak ma is egyes forró éghajlaton élő népeknél – a test festése pótolhatta. Később az efféle kipingálás nem pótolta a ruházatot, hanem csak kiegészítette, esetleg ünnepi szertartásokhoz díszítette, mint a jól ismert indiántörténetekből is tudjuk.

A jégkorszakban aztán nagyon hűvösre fordult az időjárás a föld legtöbb tartományában, ekkor jött el csak igazán az állatbundák „divatja”, mely alaposan bebónyálta a testet. A kőkorszakból bőven kerülnek elő szerszámok, melyek a bőrök kidolgozására való eszközök voltak. Aztán megjelenik a szövés-fonás, megjelenik a szövőszék is, s a ruházati termékeket gyártó háziipar rohamos fejlődésnek indul, hamarosan valóságos művészetté fejlődik s így tart ez végig az ismert történelem folyamán. Azokban a korai korokban is ott látható már a hosszú, fodros szoknya éppúgy, mint a rövid ujjas, a kabátok őse, a spencer meg a dzseki nagypapája. De ha a fennmaradt képi ábrázolásokat jól megnézzük, még a hajviseletek divatja se új soha, csak változik és időnként vissza-visszaváltozik.

Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen. Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.

A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a rómaiak majdnem 17változatlanul átvették tőlük ezt a divatot. Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes. A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek. Egyetlen nagyjelentőségű újítása ennek a kornak, hogy az eddigi egyruha-hordás helyett kettős ruhaviselést vezettek be: felfedezték a fehérneműt.

Az ókor egyszerű és ésszerű ruhaviselésének még egy jellegzetessége szűnt meg ebben a korban. Az ókorban a szegények és gazdagok ruhaviseletét csak az különböztette meg, hogy a gazdagok drágább, finomabb anyagokból készítették öltözetüket. A középkortól kezdődően különválik a nép és uraik viselete. A világ minden táján kialakult sokféle szép népviselet napjainkig megőrizte a maga jellegzetességeit, míg a gazdagok ruhaviselete a divatok szeszélye szerint változott.

A viselet egyszerűsödött az utóbbi két évszázadban, de csak fokozatosan vált olyanná, amilyent a XX. században viselnek. A mi korunk ruházata a legtermészetesebb és legegészségesebb az összes eddigi ruhaviseletek közül. A természetes anyagokon kívül (bőr, len, kender, gyapot, selyem stb.) a fejlődő technika jóvoltából a műanyagok is hozzájárulnak a viselet ésszerűbbé és könnyedebbé válásához.

Olvasmányaink egyik kedvenc hőse, Maugli, mesébe illő kedves történetében megmutatta, hogy, mint őseink, a mai emberfia is megél akár az őserdőben is. Ugyancsak a regényes hajlamú képzeletnek kedveskedik a másik erdei hős: Tarzán kalandsorozata is.

Érdekes, rejtelmes, izgató színhelye, színpada az életnek a dzsungel, vagyis a vadon; fontos szerepet játszott az élet fejlődésének nagyszerű kalandjában, az állat- és növényfajok alakulásában.

A földnek azokon a részein, ahol elegendő nedvességet biztosít hozzá az éghajlat, ma sem tűnt el ez a paradicsomi állapota, egymásba kapaszkodott együttélése az állat- és növényvilágnak. Egyáltalán kevés olyan hely van, ahol valami kis növényt ne találnánk s valami formáját az alkalmazkodó állati létnek; néhol még a sivatagokban, a legmagasabb kősziklák tetején, az örök hó határán túl is. A forró égövi dzsungelekben viszont olyan sűrű szövedékké fonódnak egymás hegyén-hátán a füvek s fák, mintha meg akarná fojtani egyik a másikat. Pedig nem így van – csak az egymásrautaltság bonyolult, ősi formáit őrzik, viszonylag érintetlenül, napjainkig, s bizonyos állatfajok lételemét is jelentik egyben. A növények is alkalmazkodtak a környezethez, amelyben élniük adatott, és az állatok is. Az élet kialakulása idején is hasonló körülmények uralkodtak: az al18kalmazkodás ősi formájához ma a legközelebb ez a tenyészet, bőséges, burjánzó világ áll, ami a dzsungel.

Ám a civilizáció magasabb fokainak kialakításához, az ember kénytelen volt megbontani s rendre visszaszorítani az őserdőt mindenütt a földön; bozótvágó késsel, majd bulldózerrel esett neki, hogy erőt vegyen rajta, hogy utat vágjon, vasutat, autópályát építsen, vagy településre alkalmas tisztást, megművelhető termőföldhöz való terepet szakítson ki magának. Ennek az ősi tapasztalatnak az alapján használjuk, átvitt értelemben, a rendetlenség, az áttekinthetetlenség, az elmaradottság jelzőjeként, szemléltetőjeként, megbélyegzőjeként is azt, hogy „dzsungel”.

Egyiptom