Élve eltemetve, avagy a tetszhalottak

 

Vajon hogyan képes arra egy ember – még ha erre kiképzett is, például egy indiai jógi -, hogy felfüggessze életműködését, és halottnak tettesse magát?

 

A nyugati ember számára majdnem elképzelhetetlennek tűnik, hogy vannak emberek, akik – bizonyos testfunkciójuk érthetetlen módon történő kiiktatásával – szándékosan tetszhalotti állapotba tudnak kerülni, és órákon, sőt, akár napokon át is eltemetve tudnak maradni, majd ismét élve jelennek meg. Mégis, szavahihető szemtanúk évszázadok óta beszámolnak ilyen hihetetlen mutatványokról, amelyeket indiai fakírok és jógik hajtanak végre. Miért vesznek részt az önkínzásnak ebben a különös formájában?

 

A jógi olyan fegyelmet fejleszt ki magában, amellyel minimalizálni tudja a külső és belső zavaró tényezőket, és amivel el tudja érni a tudat magasabb fokát. Az indiai fakír arra használja ezt a fegyelmet, hogy kontrollálja a testét, nem pedig arra, hogy valamiféle ködös eksztázisba essen. Az élve eltemetés révén demonstrálja, hogy ellenőrizni tudja testét és lelkét. A fakír sohasem veszíti el az eszméletét a szó valódi értelmében, hiszen az egyik célja az, hogy teljesen uraljon négy állapotot: az ébrenlétet, az alvást, az álmodást és a kataleptikus „tetszhalál” kikapcsolását, ami egy fakír esetében gyakran öngerjesztő folyamat. Az eltemettetés alatt tehát nem veszti el az eszméletét, hanem mély meditációba merül.

Már a feledés homályába merült, hogy pontosan miért és honnan ered ez a gyakorlat, de James Braid orvos biztos abban, hogy ókori eredetű. Megfigyelései szerint „elterjedt szokás a jógik között, hogy eltemettetik magukat, amikor betegség lesz úrrá rajtuk”. Ez az állítás azt sugallja, hogy az élve eltemettetés eredete a betegségekkel hozható összefüggésbe, és azzal, hogy a technikát azon túlélők adták tovább, akik minden bizonnyal arról számoltak be, hogy az elszigeteltség e különös formája meggyógyította őket vagy felerősítette eksztázisukat. Bármi is legyen az élve eltemettetés eredete, az Indiában történt esetekhez hasonlók más országokban is megesnek, valószínűleg rituális transszal összekapcsolva. Történt ugyanis egy olyan eset, hogy Belizében egy ismeretlen fakírt 24 órára két teherautónyi agyagos föld alá temettek, öt orvos, köztük a brit főtisztiorvos felügyeletével.

Böjt mindhalálig

Japánban létezett az önmumifikáció különös kultusza is. Eszerint, némely buddhista arra tesz esküt, hogy böjtölnek – akár 4000 napon át is -, ami rendkívül szigorú diétával kezdődik, majd a teljes böjtig jut el. A cél nem más, mint a halál. Ennek az érdekes és mára már kihalt csoportnak legalább két tagjáról tudjuk, hogy élve kerültek a sírjukba.

Egy togói varázsló, Togbui Siza Aziza három órát töltött eltemetve egy közönséges koporsóban, Accrában. Kőlapok borították a koporsót, aztán egy réteg habarcs következett, végül újabb kőlapok. Két óra elteltével a tömeg megijedt, és Azizával együtt könyörgött, akinek fojtott hangja még ekkor is halkan hallható volt. Végül megremegett a föld, és Aziza áttört a habarcson, könnyedén félresöpörve a kőlapokat. A koporsót azonban beszögezve találták. Érdekes, hogy Aziza, aki ezt követően az afrikai varázslatokat bemutató csoporttal turnézott, azt mondta, hogy különös képességeit – nevezetesen azt, hogy meggyógyítja a betegeket, megérti az állatok nyelvét és érzéketlen marad mindennemű fájdalomra – azalatt szerezte, amíg a föld alatt volt eltemetve.

A tetszhalotti állapotról szóló, Afrikából érkezett más beszámolók közül említést érdemelnek a „vízrejárók”. Egy magasrangú európai tiszt a Helyi Bozótrendőrség egyik őrmesterének társaságában az Ibibio törzs területének néhány falujába ment, hogy kivizsgálják, miért nem hajlandók adót fizetni ezek a falvak. A falubelieket azonban sehol sem találták a mocsárból kiemelkedő szigeteken. A helybéli őrmester egyszer csak ledobta egyenruháját és „lebukott”, ily módon téve egy rendkívül érdekes felfedezést. Egy 1,8 méter magas szikláról lenézve az őrmester látta, hogy „az egész falu háttal a sziklának, mozdulatlanul ül a tó fenekén”. A rémülettől reszkető őrmester látványa, és a sikertelen kísérlet, hogy felébresszék a falut, túl sok volt az európai hivatalnoknak, és azonnal jelentést tett. Jelentését megvizsgálták felettesei, akik már régóta tartózkodtak ott, így jól ismerték a körzet furcsa praktikáit. Elindítottak egy második, tapasztaltabb csapatot. Mire megérkeztek, a faluban normális kerékvágásban folyt az élet, és be tudták szedni az adót.

A fenti történetnek van némi köze a fakírok élve eltemettetéséhez. Az afrikai falulakói vagy maguk is képesek voltak spontán módon felfüggeszteni életfunkcióikat, vagy pedig egy sámán szolgálatára bízták magukat, aki jártas volt a hipnózishoz hasonló technikában. Készült azonban feljegyzés egy olyan jógiról, aki 1950. február 15-én, saját akaratából egy ehhez nagyon hasonló mutatványt hajtott végre. Nagy tömeg előtt egy sovány, középkorú sadhu 56 órán át volt a fold alatt egy lepecsételt dobozban. A 1,5x2,4 m-es kamra és szigetelése is betonból készült, és hatalmas szögekkel volt lezárva. 56 óra múltán egy lyukat fúrtak a tetejébe, amin keresztül a tűzoltócső segítségével 6400 liter vizet juttattak a betonkoporsóba, majd betonnal tömték be a lyukat. Majdnem hét órával később feltörték a koporsót, és a sadhu életben volt.

 

Halál, mikor sújtasz le?

Stephen Pile Hősies elbukások könyve című bestsellerében olvasható a „Legsikertelenebb ravatalozás” és a „Tetemet zavaró temetés” című történet. Az első Lesbos püspökről szól, aki 1896-ban, miután két napja fel volt már ravatalozva, egyszer csak felült, és magyarázatot követelt arra, hogy mit bámulnak a gyászolók. Úgy látszik, egyáltalán nem is halt meg. A második történetben egy Schwartz nevű misszionárius, aki az 1890-es években New Delhiben halt meg, a temetésén a gyászolókkal együtt énekelte a himnuszt a koporsójában.

Pie könyvében mindkét eset mulatságos történetnek van beállítva, ám az idő előtti eltemetés mindig is komoly dolog volt, és még ma is az. Azokban az időkben, amikor az orvosok csak a pulzust tapintották ki, vagy egy tükröt tartottak a halott szája elé, hogy lecsapódjon rajta a légzés párája, a katalepsziás betegeknek hátborzongatóan nagy esélyük volt arra, hogy halottnak nyilvánítják és eltemetik őket – élve. Primitív területeken a frissen ásott sírból hallható kopogó hangokat szellemek művének is tekinthetik, ezért figyelmen kívül is hagyhatják azokat. Az ilyen tévedések a legnagyobb valószínűség szerint sem szándékosak.

Ám a halál szimulálásának képessége nem ismeretlen a nyugati világban sem. Például Szent Augusztin megemlékezik egy papról, aki transzban meg tudta állítani szívverését és légzését, ekkor érzéketlen maradt a fájdalomra is. De a mai gyógyászat magas színvonala ellenére is a halál pillanatának beállta még mindig heves vitákat kelt. Csak akkor „halunk meg”, amikor leáll a szívverésünk, vagy amikor agyunk nem fejt ki elektromos tevékenységet?

Női Portál Barsi Timi

Forrás: